Nagy rendezők kis sikerrel

Ma végre kisütött a nap, és ez jó, csakhogy én még adós vagyok két tegnapi film ismertetésével. Mielőtt azonban belefognék, szeretnék egy fontos megfigyelést megosztani a kedves olvasókkal: a Cannes-ban vetített kópiák eszméletlenül szépek! Ha az ember beül egy vetítésre, akkor biztos lehet benne, hogy a hatalmas vászonra vetített kép már a gyártói logóknál szinte szétrobbantja az agyát és látószerveit, mert nemhogy egyetlen karcolás sincs a kópián, de a színek is bámulatosak. Szóval érdemes itt filmet nézni, mert ezt az élményt kevés helyen kapja meg az ember...


...........................majdnem táncdalfesztivál.............................

Mint a bejegyzés címe is jelzi, komoly rendezők nem túl jól sikerült filmjeiről fogok értekezni. Tegnap délután láttam a Taking Woodstock című vígjátékot, Ang Lee legfrissebb rendezését, ami sajnos nem fogható a tajvani származású hollywoodi filmes korábbi munkáihoz. Az Elliot Tiber (a fesztivál vezérkara az ő moteljében készítette elő a bulit) visszaemlékezése alapján készített múltidéző művecske készülhetett volna akár a Volt fesztiválról is, ha mondjuk egy soproni bortermelő família válsága állna a háttérben, mert ennél nagyobb horderejű dologról sajnos nincsen szó a filmben. Adott egy coming out előtt álló meleg zsidó fiú, aki némi szerencsével és tehetséggel abba a kisvárosba csábítja a fesztivál szervezőit, ahol szülei egy lepukkant motelt vezetnek. Lesz is nagy felfordulás: a helyiek ellene fordulnak, a szülők sok pénzt akarnak keresni, a felvonulók meg csak jönnek és jönnek. Ang Lee végre vígjátékot akart rendezni, készített is egy közepesen látványos trippel megspékelt felnövekvés-történetet kellemes karakterekkel és közepesen fajsúlyos konfliktusokkal.



A másik nagypályás játékos, Michel Gondry tavaly a Tokyo című szkeccsfilm egyik epizódjával volt jelen, idén pedig megint speckó műfajban indult: családi ihletésű dokumentumfilmet forgatott nénikéjéről, aki az ötvenes évektől kezdve vidéki tanítónőként vándorolt városról városra, cipelve magával férjét és problémás fiát. A beharangozók nagyon sajátos hangulatú doksit ígértek, ami nagy családi titkokra derít fényt, igazság szerint azonban egy nagyon elfogult, kissé csapongó, de semmiképpen sem világot rengető filmről van szó, melyben megismerhetjük Suzette Gondryt, aki tulajdonképpen egy szokványos idős hölgy, de persze az átlagosnál határozottabb jelenség. A premieren a szereplők és alkotók persze nagy tapsot kaptak, hiszen Gondry már önmagában véve is egy isten, a vásznon látott embereket pedig mindig nagy öröm közvetlenül a film után élőben látni. Számomra csalódást jelentette a Tüske a szívemben (merthogy ez a címe), és az igazi öröm vele kapcsolatban az volt, hogy bár a vetítés az 5. emeleten volt, és a sor már a 3.-on kezdődött, mi egy okos húzással liftbe pattantunk, és kicseleztünk pár száz embert (de ez titok, nehogy valaki megtudja).

Máma láttam még két filmet (egy belga-magyart és egy koreait), ezekről majd mesélek, de most haza kell menni pihenni kicsit és átöltözni, mert este bizony irány a Belga Buli, ahol táncolni kell, mert a szervezők ezzel a kikötéssel adtak meghívót!