Én megmondtam

Általában nem szoktam eltalálni, mely színészeket díjazzák Cannes-ban - hiszen nem látok minden filmet -, most azonban biztos voltam egy színész és egy színésznő győzelmében. Tanúim vannak rá, hogy az utóbbi napokban rendszeresen és hangosan hangoztattam, hogy igenis Charlotte Gainsbourg (Antichrist) és Christoph Waltz (Inglorious Basterds) érdemli a legjobb alakítás díját! És lám: megkapták. Nagy öröm ez számomra, egyrészt mert Charlotte az egyik nagy kedvencem, és játéka láttán büszke voltam arra, hogy nem hiába szeretem: egy egyenetlen és borzalmasan nehezen megjeleníthető történetben nagyszerűen helytállt, és életet adott egy korábban soha nem látott jellegű (mélységű és sekélységű) karakternek.


A másik szerencsés, Christoph Waltz számomra teljesen ismeretlen volt korábban, mert nem nagyon láttam német tévéfilmeket, de a Becstelen Brigantyk vetítése után napokig az ő alakítása járt a fejemben. Valamint az a kurva jól megírt karakter, amit volt szerencséje kibaszott jól eljátszani. Waltz nagy spíler, Tarantino pedig szépen a feneke alá tolta a széket, hogy kedvére parádézhasson. Szép dolog, hogy Quentin bácsi nemcsak levitézlett hollywoodi színészeket fedez fel újra, de egy Európában játszódó háborús film kedvéért hajlandó keresni egy olyan tévészínészt, aki - talán saját tudtán kívül - valami rendkívülire képes.

További fontos díjak:

Arany Pálma - Michael Haneke: Das Weisse Band (ez a díj definíció szerint a zsűrielnök választása, Isabelle Huppert márpedig a mai napig hálás Hanekének azért, hogy nagyot alakíthatott A zongortanárnőben)

A Zsűri Nagydíja - Jacques Audiard: Un prophete

Életműdíj - Alain Resnais (ő egyébként a versenyben is indult)

Legjobb rendezés - Brillante Mendoza: Kinatay

A Zsűri Díja (megosztva) - Andrea Arnold: Fish Tank, Park Chan-Wook: Thirst

Legjobb forgatókönyv - Mei Feng: Spring Fever (meleg témájú kínai film, titokban forgatták)

Jó hír továbbá, hogy az Un Certain Regard szekcióban a Certain Regard-díjas Dogtooth (Yorgos Lanthimos) mellett a Zsűri Díjával ismerték el a román Politist, Adjectivet (Corneliu Porumboiu), illetve hogy a belga-magyar koprodukcióban készült Lost Persons Area, Caroline Strubbe filmje (melynek női főszereplője 4 unicummal virít a lenti index-videóban) a legjobb forgatókönyvnek járó díjat kapta meg a Kritikusok Hete szekció zsűrijétől. Hurrá!

Búcsúzóul megosztom veletek, kedves hűséges olvasók a TV Kikoto cannes-i stábjának állandó himnuszát, mely most a Politist, Adjectiv alkotóinak szól. Amikor az előadó Cleopatra Stratanról kérdeztem a román filmeseket, Hanno Höfer rendező azt mondta, hogy most már nem szimpatizál a kislánnyal, mert kinőttek a fogai... Fogadjátok szeretettel Cleopátrát a román Riviéráról!

11. nap a TV Kikoto idei életében

Itt egy újabb video az indexrűl:




Valamint nagy szeretettel küldök egy nagyszerű Bowie-számot azoknak, akik kedvelik a Vékony Fehér Herceget, meg Tarantinót, a Becstelen Brigantyk egyik csúcsjelentében ugyanis ez a zene dübörög!

Coco és fűszerek

Mókásabb kedvű olvasóimra gondolva megosztok pár szaftos titkot az idei fesztivállal kapcsolatban.

1. Willem Defoe az [origo] filmklub munkatársának, Robinak elárulta, hogy az ő pénisze jóval szebb, mint az Antikrisztusban szereplő faszdublőré, illetve az a műpöcs, amiből a történet egy pontján vér serken.


2. Angelina és Brad a napokban megint összeszólalkoztak, és Pitt a hallgatózó szobalányhoz hozzávágott egy empire komódot, majd megskalpolta.

3. Tarantino egy finn lány mellett ülte végig a dél-koreai Mother vetítését.

4. Tarr Béla a sertésinfluenzától való félelmében idén Andy Vajna helikopterén töltötte a fesztivált.

5. Justin Long a Drag Me to Hell kapcsán elkezdett nekem Marxról és az osztályharcról magyarázni, de sajnos lejárt az időnk. Miként Marxnak és az osztályharcnak is.

6. A város legkellemesebb pontja a Palotától la Bocca felé vezető sétány mellett húzódó kikötő eleje, ahol a halászok nappal hálót szőnek-javítgatnak. Itt lehet kiválóan ízlelgetni a provence-i fűszerekkel ízesített cigaretliket.


És most, rövid híreink után jön a szigorú szakmázás. Mint általában. A fesztivált záró Coco Chanel és Igor Stravinsky jó példa arra, hogy Cannes-ban szoros a puccos francia művészek és a tehetséges oroszok összefonódása. Azt beszélik, az orosz újgazdagok már a fél várost felvásárolták, és lám már saját zárófilmjük is van. Malagyec! Jan Kounen, a Doberman és a Blueberry rendezője nem sok akciót és pszichedéliát csempészett ebbe a történetbe, mely a francia divatdiktátornő és az orosz zeneszerző állítólagos szerelméről szól. A szimpatikus módon több nyelven beszélő film a két főhős erős karakterére épít, nagy teret hagy a nagyszerű zenéknek, de sajnos kicsit zagyva. És minden bizonnyal (legalábbis a Wikipedia adatai szerint) van benne egy hatalmas hiba: a film szerint Coco először 1913-ban, egy botrányba fulladt balettelőadáson találkozik Stravinsky (most angolosan írom) zenéjével, és amikor 1920-ban a zeneszerző és családja hozzá költözik, Igor hozzá lát A tavasz ébredése komponálásához. Namost A tavasz ébredése elvileg 1913-ban született, azaz a film logikáját követve Chanel éppen annak a darabnak a születésén hallotta először későbbi szerelme zenéjét, melyet aztán az ő bábáskodása alatt írt meg. Megkérem a Fidelio szerkesztőségét, hogy tegyenek rendet ebben a kérdésben!

165 perc lebegés

Gaspar Noét nem kell bemutatni annak, aki tisztában van azzal, hogy Monica Belluccit 9 perc alatt lehet igazán eredményesen megerőszakolni egy aluljáróban. Az argentin születésű francia filmes hét évvel ezelőtt Visszafordíthatatlan című filmjével meglehetős botrányt kavart a Croisette-en, mert a közönség gyomra még nem volt hozzászokva az erőszakkal átitatott pornográfiához. Azóta sok víz lefolyt a Palais gurgulákkal és nikotinos köpetekkel színezett piszoárjain, és a 2003-as Brown Bunny (Vincent Gallo) után Lars von Trier Antikrisztusa legfeljebb azokat botránkoztatta meg, akik a Szegénylegények cannes-i bemutatóján aludtak be, és csak most tértek magukhoz. Pedig vannak csecsek abban is, bőven.


....................................ENTER.................................


Nos, Noé idén újabb, nyíltan szexuális, de sőt drogos filmmel van versenyben, mit ne mondjak, nem sok eséllyel. Ritka a búgás a premieren, az Enter the Void azonban megkapta a magáét a Lumiere teremben. A dolog nem meglepő, az emberek ugyanis elég nehezen viselték a Tokyo magánlakásai és középületei feletti két és fél órás lebegést, mely a történet szerint a főhős frissen kiszabadult lelkének pislákolása. Történik ugyanis, hogy egy tejfeles képű amerikai gyerek a japán fővárosban keveredik drogkereskedelembe, de miután egyik haverja földobja őt, a rendőrök egy klotyóban lelövik, és lelke a tibeti Halottaskönyv leírásának megfelelően lebegésbe kezd. Az Enter the Void a rendező definíciója szerint pszichedelikus melodráma, de valójában hosszan elnyújtott tripfilm. Már a cselekmény elején a főhős szemszögéből látjuk a történéseket (a kamera pislog is!), majd némi DMT bevitele után adódik egy kedves fraktál-tépelődés, a lövés után pedig csak a lebegés. Megtudjuk, Tokyo mocskos utcáin és klubjaiban ki hogyan él tovább a teherrel, és láthatunk régi emlékeket is - csak hogy tisztább legyen a kép. A lebegő, fényes tárgyakon keresztül hatoló kamera képe finoman szólva kikészíti a nézőt, mert a dolgok csak történnek és történnek, a szereplők viszonylag hamar dugásra fanyalodnak, a bonyodalom csak nem akar megoldódni, a szék pedig kényelmetlen.



Hősünk a Halottaskönyv utasításai szerint szépen megtalálja halála értelmét, és új életében remélhetőleg úgy fog félni a drogoktól, mint uszkár a hajfestéktől. És talán Gaspar Noé is elgondolkodik azon, hogy filmjét a nézők nézik.

kísérleti adás

Forgatgatunk, forgatgatunk Petyával, csak vágni nincsen idő. Ezt a kis anyagot Pesten rakták össze az index munkatársai:



jó mulatást!
m

u.i.: azóta megborotválkoztam....

Pokoli jó szórakozás

Sam Raimi a nyolcvanas években humoros-sajátos horrorfilmekkel alapozta meg nevét (The Evil Dead 1-3.), majd jó pár thriller és akciófilm után jelen évtizedünkben a Pókember-trilógia készítésével volt elfoglalva. Most azonban - minden jóérzésű ember örömére - egy kis kirándulás erejéig visszatért a horrorhoz, igaz, a Drag Me to Hell nem annyira véres, mint korai filmjei, de legalább nagyon vicces. Raimi nagyon okos filmes: pontosan ismeri a szükséges arányokat a valós és a természetfeletti keverésénél (ráadásul jól ért mindkettő bemutatásához), úgy vág képet és hangot, hogy az ember menten behugyozik, egy nem túl bonyolult cselekményt is kerek és fordulatos egészként tud prezentálni. Nagy előnye továbbá a filmnek - melyet egyébként versenyen kívül, vélhetőleg a francia bemutatóhoz igazítva vetítenek a Croisette-en -, hogy a főszerepet az az Alison Lohman játssza, akire a Trükkös fiúkban (Ridley Scott) volt érdemes felfigyelni, és elég dögös volt Az igazság fogságában című Egoyan-filmben is. A kislány elég törékeny teremtés, de kiválóan lehet filmezni az arcát - egyszóval igazi áldozat-karakter. A történetben rendeltek mellé egy jólelkű fiút is, akit Justin Long játszik. Ő manapság Shia LeBeouf halványabb, komikusabb és kevésbé vagány megfelelője, aki azért annyira kemény, hogy a Die Hard negyedik részében végigpörögte a fél USA-t Bruce Willis oldalán. Nos, ők ketten igazán édesek a filmben, de az igazi élvezetet nem szerelmük, hanem az a para jelenti, amit a lányra olvasott átok okoz.


............................"Mami, a mellemet is!".............................

Bizony, miután a bájos kis Alison nem ítél meg némi hitelhaladékot egy rozzant öregasszonynak, az magyarul (!!!) olvas rá egy komolyabb átkot, minek következtében a lányt három napig látomások és természetfeletti jelenségek gyötrik, hogy utána elnyelje őt a pokol tüze - hacsak ki nem talál valamit ellene. A Drag Me to Hell átmenet igazi horror és horrorvígjáték között, a dolgok ugyanis élesben és komolyan folynak, a figurák szépen kidolgozottak, de maga az akció helyenként annyira groteszk, hogy az ember két sikongatás közben hahotázik egyet. Nagy öröm a nyári kasszasiker-jelöltek érkezése előtt látni egy minden ízében profi és szórakoztató horrort, mely erkölcsi tanmesének is kiválóan beillik.

Még több román, sok náci és pár zsidó

Azt hiszem, nem illetlenség az új Tarantino-filmet egy bejegyzésben emlegetni egy humoros román szkeccsfilmmel, mert mindkettő a történelmet használja arra, hogy szórakoztassa a közönséget. Érdekes: amilyen élénken kajabálnak most a népek a sajtótájékoztatót elhagyó Quentinnek és csapatának, olyan gyér volt a taps a Becstelen Brigantyk ma reggeli vetítése után. A film csúcsjelenete alatt legnagyobb meglepetésemre többen ki is sétáltak, pedig nem volt egy igazán bántó az égő moziteremben gépfegyverek sorozata alatt nyögő nácik látványa. Breaking News: Létay Vera, a Filmvilág főszerkesztője a földön ülve az első sorból hallgatta végig a sajttájt, és beszámolója szerint Tarantino nemcsak végig pezsgőzött, de be is volt kokózva. Majdnem bekapta a mikrofont.


De ne rohanjuk ennyire előre. Kezdjük a Történetek az Aranykorból című román epizódfilmmel, mely - ha jól emlékszem - a két évvel ezelőtt Arany Pálmát (4 hónap, 3 hét, 2 nap) nyert Cristi Mungiu egy korábbi filmterve volt, de csak most készült el. A forgatókönyvet Mungiu írta, ám az öt epizódból csak egyet rendezett. A koncepció világos és ötletes: végy legendákat a kommunista Románia idejéből, melyeknek van valóságalapjuk, de tudományos eszközökkel igazolni nem lehet őket. Az ilyet urbánus legendának nevezik, de mondhatjuk azt is, hogy anekdotákról van szó. Mungiu tehát kiválasztott öt ilyen történetet - valószínűleg volt miből válogatni -, és szépen sorrendbe tette őket. Vannak itt körhintán rekedt falusi tisztviselők és pártemberek, pórul járt pártfotográfusok, csirkeszállítók, mohó rendőrök, és fiatalok, akik gyorsan akarnak sok pénzt keresni. Az egyszerű vonalvezetésű történetek elsősorban a kiváló színészek miatt igazán élvezetesek, valamint azért, mert vélhetően nem került igazán nagy munkába a mai Romániában felidézni a nyolcvanas évek hangulatát (kátyús utak, lerobbant falvak, tömbházak, stb.). A néhol abszurd, néhol szatirikus mendemondák közérthető történelmi leckék, melyekre nekünk is szükségünk lehetne, egyrészt hogy ne felejtsük el, hogyan éltünk, másrészt hogy mások is láthassák. A románok jól nyomják.


Tarantino szintén, 15 évvel nagyszerű győzelme (Ponyvaregény: Arany Pálma) után ugyanis egy kevésbé forradalmi, de összességében újszerű filmmel jelentkezik. A Becstelen Brigantyk dögös háborús film tele idézetekkel és nagy dumákkal, melynek számos érdeme van: 1. állandóan váltogatják benne a nyelveket (angol, német, francia, olasz), ráadásul a dialógusok nagyon jól vannak megírva 2. az amerikai színészeket simán lejátsszák az európaiak (Christoph Waltz, Daniel Brühl, Michael Fassbender, Til Schweiger) 3. a véget nem érő dumák most nem a semmiről és légből kapott gondolatokról szólnak, hanem szervesen építik a cselekményt 4. nagyszerű a jelenetek plánozása és ritmusa 5. finoman szólva eltér a történelmi tényektől. A film cselekménye több szálon fut, így az amerikaiak náciskalpoló brigádja legalább olyan fontos szerephez jut, mint a párizsi mozit vezető bujkáló zsidó lány története, és a szálak természetesen egy oltári jelenetben találkoznak. Nem titok, hogy a figurák úgy hullanak, mint a legyek, de a dolog cseppet sem öncélú, ráadásul az akciószekvenciák nem szövik be az egész sztorit, hanem időnként rettentő gyorsan beindulnak, lezárulnak, és már megy is tovább a mese. A zene egyértelműen a spagetti westernek világát idézi, a nemzeti sokszínűség szintén totálisan európai filmet eredményez, és bár a történet összességében nem nyújt többet egy szokásos háborús filmnél, a régi sémák újszerű alkalmazása ismét nagyot üt. Tarantino az amerikai és az ázsiai mozi kincsei után az európaiba is alaposan belekotor, és úgy húzza ki a kezét a ládikából, hogy ujjain megint csodás rendben sorakoznak a gyűrűk.

Lars közelről, Pedro távolról

Hét ágra süt a nap a Riviérán, ám ez a kiváló körülmény sem enyhíti azt a fájdalmat, hogy bizony a válság ide is beköszönt. Tegnap este a népszerű Petit Majestic előtt tárgyaltam egy svéd hölggyel arról, hogy érződik a gazdasági nehézségek hatása, mert 1. hamarabb elfogy az ital a bulikban 2. kevesebb a buli 3. kevesebb a látogató (gyártó, alkotó, újságíró) a fesztiválon 4. kevesebbet ér szeretett forintunk. Sebaj, azért csak éldegélünk, mászkálunk a kevésbé zsúfolt Croisette-en, nézzük a kevesebb kísérővel érkező filmeket és költjük azt a drága forintot.


..........................Engedjétek hozzám!............................

Mint ígértem, ma találkoztam Lars von Trierrel egy ötperces tévéinterjú erejére, méghozzá Cap d'Antibes-ban, abban az elegáns, tengerparti bungalókkal ellátott pihenőövezetben, ahol pár évvel ezelőtt a Csak szex és más semmi alkotóival interjúztam - természetesen Andy Vajna közreműködésének hála. Nos, több emberrel találkoztam, aki kicsit félt a találkozástól, ám amikor belenéztem az egyik frissen forgatott anyagba, láttam, hogy a mester kedélyes hangulatban van. Igen, ott ült a kék tenger előtt, egyszerű fehér pólóban, mosolyogva, és nagyon kedvesen köszöntött. Keveset kérdezhettem, de abban egyetértettünk, hogy Cannes-ba maximum azért érdemes filmet hozni, hogy az ember pénzt szerezzen a következőre, és hogy a lengyelek nagyon morcosak lesznek, ha megtudják, hogy a film számítógépes effekjeit a Lengyel Filmintézet támogatásával készítették, azaz egy mélyen vallásos ország közpénzből támogatta az Antikrisztus című botrányfilmet. Charlotte-tal sajos nem sikerült beszélni, mert ígéretet kaptunk ugyan arra, hogy megpróbálnak betuszkolni engem a beosztásába, de miután von Triert lényegében az ügynökség akarata ellenére - de az ő beleegyezésével - lefotóztuk, a nőcik rendesen felkapták a vizet, és szépen elbúcsúztak tőlünk. Hiába, az élet itt sem habos torta.


Miként Pedro Almodóvar világában sem, ahol csinos fiatal nők idős gazdag pasik szeretőjévé lesznek, aztán amikor beleszeretnek egy filmrendezőbe, szépen pórul járnak. A Los abrazos rotos (Broken Embraces) szép szabályos Almodóvar-filmként indul: megismerünk egy vak író-rendezőt, akinek az életében váratlanul felbukkan egy régi kellemetlen ismerős, melynek hatására hősünk kénytelen felidézni a 14 évvel korábbi múltat, amikor még látott, sőt szeretett is - de hogy! Spanyol barátunk a tőle megszokott erős karakterekkel és színekkel dolgozik, vannak a történetben melegek és heterók, férfiak és nők, szegények és gazdagok. A történet sem teljesen érdektelen, de a végére sajnos elsilányul, és hiába szerettük meg a figurákat, hiába aggódunk értük, a film lezárása egy olyan Woody Allen-film befejezésére emlékeztet, melyet a neurotikus filmes fél szemmel írt meg, a másikkal meg leforgatta. Ez így kevés. Pedro minden alkalommal nagy reményekkel érkezik Cannes-ba (mint szegény Scorsese az Oscar-díjak átadására hosszú évtizedeken keresztül), mert úgy érzi, kiérdemelte már a pálmát, ám ahhoz önmagához képest is kiemelkedő filmet kell készítenie. A Los abrazos rotos liftzene a rendező komolyabb szimfonikus költeményeihez képest, halvány eláfestése az almodóvari gondolatnak.

A legjobb rendező és a legjobb Isten

Éppen a sajtókonferenciák helyszíne felé bolyongtam, amikor láttam a képernyőkön, hogy von Trier és csapata éppen a teraszon fényképezteti magát (ún. photo call). Hála nagyszabású cannes-i helyzetfelismerő képességemnek tudtam, hogy ezek szerint hamarosan be fognak sétálni a sajtótájékoztatóra, és életemben először megpillanthatom Charlotte Gainsbourg-t a maga eleven valójában - márpedig ez a lehetőség nagyon vonzó volt, annak ellenére, hogy tegnap este nagyon csúnya dolgokat művelt a filmben.


..................................Charlotte forever!...............................

Leültem hát a szélén, mert már bent ült a sok okos, és vártam. Nem volt tapasztalható semmi feszült várakozás, csak a puszta beletörődés, hogy már megint híres és tehetséges embereket kell nézni és hallgatni viszonylag fegyelmezett körülmények között. A sajttájok lebonyolítása egyébként az egyik legprofibb dolog Cannes-ban: a moderátor Henri Béar finom kézmozdulatokkal jelzi Holle anyó-szerű segítőjének, hogy mi lesz a kérdezők sorrendje, a hölgy pedig mintha vezényelne, úgy irányítja a mikrofonos kislányokat. Kész csoda az egész, pláne amikor közben Béarnak meg kell fékeznie bizonyos verbális indulatokat. Merthogy most ez volt a helyzet.

Kezdetnek egy brit újságíró számonkérte von Trieren, hogy azonnal magyarázza meg, hogyan készíthetett ilyen filmet, mert ez itt Cannes, ahol az embereknek joguk van a bocsánatkéréshez. Nagy volt a felhördülés, emberek susogtak és búgtak, majd a látszólag még mindig depressziós rendező azt mondta, hogy neki a filmkészítés a szakmája, ezért nem kell magyarázkodnia, egyébként meg inkább mi vagyunk az ő vendége, mint ő a miénk. És ebben volt valami igazság.


A kérdések nagyrésze arra vonatkozott, hogy vajon miért Tarkovszkijnak ajánlotta az Antikrisztust, de azon kívül, hogy von Trier istennek tartja az orosz rendezőt, és Tükör című filmje hatalmas hatással volt rá, nem sok izgalmas dolog derült ki a témában. A német kérdezők persze azt feszegették, hogy milyen volt Köln mellett forgatni, mire Lars kifejtette, hogy az éttermi menü olyan borzalmas volt, hogy egy napig sem tudta volna azt enni, és ehhez képest három hónapig kellett ott lenniük. Ezeknél a mondatoknál a producer asszonyka arca elkezdett elfehéredni (talán nem ilyen promóciót ígért a német partnernek), és ekkor barátunk végső döfést adott: a német koszt rosszabb volt, mint a két évig tartó depresszió... Később persze korrigált, és elmondta, hogy nagyon jó volt a német csapat, satöbbi sabalaba.

Lars von Trier alapvetően egy kissé sértődött, társaságban félénk ember, aki nem mást palástol félelmével és bizonytalanságát, mint vakmerő önbizalmát, azaz egy-önisten-hitét. Ebben Tarr Bélára emlékeztet. Többször ki is jelentette a szűk egy órás beszélgetés során, hogy ő a világ legjobb filmrendezője, és ez bizony egy isteni döntés eredménye. Majd hozzátette, hogy reméli, hozzá hasonlóan (aki ugyebár a lehető legjobb filmrendező) Isten is a lehető legjobb Isten a világon. Kedves.

Néztem ezt az önelégült embert, közben be-bevillant mediterrán agyamba legújabb filmje, és azt gondoltam, megérdemelné a következő kérdéseket: Miért ilyen leegyszerűsített az Antikrisztus? Miért csak a felszínt kapirgálja? Ha lesz alkalma még egyszer depresszióba süllyedni, van rá esély, hogy kicsit jobban beleásson a dolgokba? Végül nem kérdeztem meg, de holnap úgyis találkozom vele Cap d'Antibes-ban, és ott feltehetem őszinte kérdésemet.

Ember az ember ellen

A fesztivál első napjaiban a miatt panaszkodtam úti- és sorstársaimnak, hogy rettentő kevés az olyan film, ami valós és hihető problémákról, az általunk ismert életről szól. Aki nagyot akar kaszálni, az kacifántos-felfújt történeteket kreál, sokkol és elképeszt, azaz lényegében a vászonra maszturbál. Úgy tűnik, maszturbátor alkotóból idén akad szép számmal, az ismertek és a kevésbé ismertek között is. A koreai Joon-ho Bong (tavaly a Tokyo! egyik epizódját rendezte) Mother című filmje iskolapéldája az ázsiai mozi szórakoztatva sokkoló ágának, van benne ugyanis minden, amit a világnak ezen a felén szeretni vélünk: erőszak, gyagyaság, humor, rejtély. Kíváncsi vagyok, hogy Koreában szívesen nézik-e a közemberek a Motherhöz hasonló filmeket, vagy csak legyintenek, mondván: "Nyugaton ezt is beszopják!" Nos, természetesen beszopják, egyébként nem szerepelne a Certain Regard-ban, meg hamarosan az összes komolyabb fájlcserélőn, ahonnan számítógép előtt élő embertársaink az élet értelmét remélik letölteni. Vagy egyszerűen azzal akarnak villantani a 4-6-oson, hogy ők már nem a Lolka és Bolkát nézik, hanem valami jóval távolibbat. A filmmel egyébként nincsen semmi komoly gond: hősnője egy ütődött fiát egyedül nevelő anya, aki tűzön-vízen át kiállna gyermeke védelmében, még akkor is, ha ehhez neki is súlyos bűnt kell elkövetnie. A koreai Törőcsik Mari által játszott figura nehezen feledhető, hiszen már a főcímben feltűnik egy búzamezőn táncolva, majd Szupernagyi bátorságával nyomoz, a sok egyéb elkoptatott karakter (bolond fiú, vicces rendőrök, telefonokat bütykölő iskolás lányok, kedves hajléktalan) azonban a műfajhalmozás sötét barlangjába taszítja a filmet.

Félelmetes helyzeteket és figurákat lehet persze találni a valóságban is, főleg, ha az ember visszatekint pár évszázadra, amikor az uralkodók vidáman végeztették ki leghűségesebb szolgáikat, ellenségeikről nem is beszélve. Pavel Lungin Franciaországban igen kedvelt orosz filmes (Esküvő, A kiskirály) meglepő módon arról a rettegett Ivánról készített filmet, akit Ejzenstein 1945-ben finoman szólva életre keltett. Lungin filmje a cár és Filipp metropolita viszályáról szól, sok kínzásjelenettel, valamint nagy nézésekkel és grimaszokkal elbeszélve, ám A cár (ez a címe) sajnos inkább emlékeztet egy NOX-video werkfilmjére, mint komoly történelmi drámára. Emlékeztet továbbá a Szomszédokra, valamint Koltay Gábor szárnypróbálgatásaira, sőt biztos van nagyon komoly aktualitása is, ha valaki tisztában van azzal, hogy Putyin éppen mit művel Oroszországban. Furcsa, hogy a második legfontosabb szekcióba bekerülhetnek egydimenziós kosztümös brutalikák, holott azoknak a helye inkább egy skandináv filmpiac kardozós-kúrós-vikinges kínálatában volna.

Sok terhelt személyiségű figura és alkotó után elérkeztünk végre az idei fesztivál egyik közismert és kiemelkedő elmebetegéhez, kinek neve Lars von Trier, és aki Durst Györgyhöz hasonlóan lakóautóval szeret Cannes-ba érkezni. Más hasonlóság nincsen a két filmes között. Von Trier az utóbbi időben súlyos depresszióval küzdött, nehezen ment neki az élet, de biztosan nagy kő esett le a szívéről, amikor rátalált új filmje címére: Antikrisztus. Csodálatos, már csak egy használható történet kellett. A kisfiuk halála után egy erdei házikóba elvonuló pár története nem rossz választás, főleg ha figyelembe vesszük, hogy két kiváló alakváltó képességű színész (Willem Defoe, Charlotte Gainsbourg) alakítja a hősöket. A film prológusában (természetesen fejezetekre van osztva a sztori) stilizált pornó-gyerekhalál-kombót kapunk, majd kezdődik az arcba mászó karakterépítés, és a hol zavaros, hol jól felépített lélekbogarászás. A digitális technikával rögzített képek adta játékteret jól használta ki a rendező, akad a filmben kísérleti makro és mesebeli kép bőven, és az erdő is hajlamos beszippantani a nézőt. Nem úgy a forgatókönyv, melynél aránytalanabbat nehéz találni a filmtörténetben: leginkább az olcsó pornók és horrorok logikáját követi, amikor hosszas szenvedés után hirtelen sokkol, majd egyre csak döngöli a néző fejét a földbe. Von Trier elegáns, intelligens ember, így a film végére megint jut némi emelkedettség, eszmei üzenet és önigazolás, de katarzisról csak akkor beszélhetünk, ha a kedves néző csendes estéken amúgy autóbontók googlemaps-képeire maszturbál. Az Antikrisztus tökéletes fesztivál-töltelék, a szükséges botrányfilm, melyben a vért spriccelő pénisztől a rókaüregbe menekülő férfin keresztül a beleiket húzó állatokig minden lényeges motívum megtalálható. A legfőbb baja viszont az, hogy mind formailag, mind tartalmilag olyan széttartó és zagyva, hogy legfeljebb önterápiás érdekességként emlékezhetünk majd rá néhány évtized távlatából.

Magyarok itt most

kis felsorolás kis magyarázattal:

Vezér Éva - a Magyar Filmúnió vezetője, ő a góré a Magyar Pavilonban
Hajdu Zoltán Miklós - jelenleg filmszínész, egykor tornász volt
Hajdu Szabolcs - filmrendező, öccsét kísérte el a Croisette-re
Török-Illyés Orsolya - színésznő, férje öccsét kísérte el a Croisette-re
Fonyó Gergely - filmrendező, Made in Hungaria című filmjét népszerűsíti a marketen
Faur Anna - filmrendező, mintha Párizsban élne most
Sipos Gábor - producer, a Producers on the Move program magyar résztvevője
Erdélyi Dániel - filmrendező, a Script East forgatókönyvíró program résztvevője
Till Attila - filmrendező, német koproducert keres
Petrányi Viktória - Mundruczó Kornél producere, pénzt kutat
Varga Tamás - a Hungarian Film Guide kiadója, cigizget és whiskeyt iszik
Horváth György - a Titanic Filmfesztivál kapitánya, filmeket válogat
Neményi Ádám - producer, a Made in Hungaria eladásán fáradozik
Kálomista Gábor - producer, cigánybűnöző

Bizonyára többen is vannak még (újságírókat nem említettem), Kenyeres a hét közepén érkezik, és majd még írok neveket a listára, ha látok fontos embert. Egyben megkérem a kuruc.info olvasóit, hogy segítsenek engem fotókkal és telefonszámokkal :)

Belgicum

Köztudott, hogy Kenyeres Bálint normandiai rövidfilmje, A repülés története mellett van egy másik - részben - magyar film is Cannes-ban, méghozzá a Kritikusok Hete szekcióban. A Kántor László koproducerkedésével, és Hajdu Zoltán Miklós (Uldi) főszereplésével készült belga-magyar elsőfilm több szempontból is érdekes: 1. a legfontosabb szerepeket nem hivatásos színészek játsszák 2. vannak benne magyar ipari alpinisták 3. zenéjét Márkos Albert budapesti lakos szerezte 4. lesz folytatása. Caroline Strubbe rendezőnő korábban dokukat és rövidfilmeket készített, majd hét év szünet után nekilátott a Lost Persons Area forgatásának, melyhez a Fehér tenyérből találta meg magának Uldit (aki ugyebár Hajdu Szabolcs öccse, egykor tornász volt), valamint beszervezte a táncosnő Lisbeth Gruwezt, valamint a szintén mozgásművész Sam Louwycket, aki egyfajta híres figura Flandriában, az Any Way the Wind Blows című kultikus Antwerpen-filmben ugyanis ő volt a fura Windman, és játszott az Ex Drummerben is (az egyik a 2006-os Belga Filmfesztiválon volt látható, a másik a tavalyi Titanicon). Strubbe filmje a majdnem-amatőrök szereplése ellenére kőkemény dráma, ami komoly színészi játékot igényel, és az arcok hozzák is a tőlük várhatót - a gyengeségek ugyanis elsősorban a rendezésből és a forgatókönyvből erednek.



Érdekes módon a történetben a legkevésbé zavarók az Uldi figurájának munkatársait alakító magyar vendégmunkások, akik természetesebben és felszabadultabban játszanak, mint bármelyik magyar film háttérszereplői, és még az sem zavaró, amikor a "Már minálunk babám"-ot éneklik a buszon, főleg, ha a kedves néző (én) előző nap gyakran dúdolta ezt a dalt. A film szereplői és alkotói rendkívül kedves emberek, a tegnap esti Belga Buliban rendesen bedobták magukat, nem kellett nekik kétszer mondani, hogy ihajj-csuhajj. Amikor a mocskos franciák hajnali 3-kor lekapcsolták a zenét, arra lettem figyelmes, hogy Lisbeth négykézláb mászik a tánctéren. Azt hittem, a végét járja, de csak a kontaktlencséjét kereste. A taxiknál Sammel találkoztam, aki két mondat után kijelentette, hogy nagyszerű ember vagyok, és jól megölelt. Ma készítettem velük interjút, és mindent megbeszéltünk. Aztán délután a Magyar Pavilonban megismerték az unicumot...

Nagy rendezők kis sikerrel

Ma végre kisütött a nap, és ez jó, csakhogy én még adós vagyok két tegnapi film ismertetésével. Mielőtt azonban belefognék, szeretnék egy fontos megfigyelést megosztani a kedves olvasókkal: a Cannes-ban vetített kópiák eszméletlenül szépek! Ha az ember beül egy vetítésre, akkor biztos lehet benne, hogy a hatalmas vászonra vetített kép már a gyártói logóknál szinte szétrobbantja az agyát és látószerveit, mert nemhogy egyetlen karcolás sincs a kópián, de a színek is bámulatosak. Szóval érdemes itt filmet nézni, mert ezt az élményt kevés helyen kapja meg az ember...


...........................majdnem táncdalfesztivál.............................

Mint a bejegyzés címe is jelzi, komoly rendezők nem túl jól sikerült filmjeiről fogok értekezni. Tegnap délután láttam a Taking Woodstock című vígjátékot, Ang Lee legfrissebb rendezését, ami sajnos nem fogható a tajvani származású hollywoodi filmes korábbi munkáihoz. Az Elliot Tiber (a fesztivál vezérkara az ő moteljében készítette elő a bulit) visszaemlékezése alapján készített múltidéző művecske készülhetett volna akár a Volt fesztiválról is, ha mondjuk egy soproni bortermelő família válsága állna a háttérben, mert ennél nagyobb horderejű dologról sajnos nincsen szó a filmben. Adott egy coming out előtt álló meleg zsidó fiú, aki némi szerencsével és tehetséggel abba a kisvárosba csábítja a fesztivál szervezőit, ahol szülei egy lepukkant motelt vezetnek. Lesz is nagy felfordulás: a helyiek ellene fordulnak, a szülők sok pénzt akarnak keresni, a felvonulók meg csak jönnek és jönnek. Ang Lee végre vígjátékot akart rendezni, készített is egy közepesen látványos trippel megspékelt felnövekvés-történetet kellemes karakterekkel és közepesen fajsúlyos konfliktusokkal.



A másik nagypályás játékos, Michel Gondry tavaly a Tokyo című szkeccsfilm egyik epizódjával volt jelen, idén pedig megint speckó műfajban indult: családi ihletésű dokumentumfilmet forgatott nénikéjéről, aki az ötvenes évektől kezdve vidéki tanítónőként vándorolt városról városra, cipelve magával férjét és problémás fiát. A beharangozók nagyon sajátos hangulatú doksit ígértek, ami nagy családi titkokra derít fényt, igazság szerint azonban egy nagyon elfogult, kissé csapongó, de semmiképpen sem világot rengető filmről van szó, melyben megismerhetjük Suzette Gondryt, aki tulajdonképpen egy szokványos idős hölgy, de persze az átlagosnál határozottabb jelenség. A premieren a szereplők és alkotók persze nagy tapsot kaptak, hiszen Gondry már önmagában véve is egy isten, a vásznon látott embereket pedig mindig nagy öröm közvetlenül a film után élőben látni. Számomra csalódást jelentette a Tüske a szívemben (merthogy ez a címe), és az igazi öröm vele kapcsolatban az volt, hogy bár a vetítés az 5. emeleten volt, és a sor már a 3.-on kezdődött, mi egy okos húzással liftbe pattantunk, és kicseleztünk pár száz embert (de ez titok, nehogy valaki megtudja).

Máma láttam még két filmet (egy belga-magyart és egy koreait), ezekről majd mesélek, de most haza kell menni pihenni kicsit és átöltözni, mert este bizony irány a Belga Buli, ahol táncolni kell, mert a szervezők ezzel a kikötéssel adtak meghívót!

Kosztümösök, románok

Mivel nem mentem el Coppola Tetrójának késő esti vetítésére, szépen kialudtam magam (na jó, bevallom: hazafele az uccán pisiltem), és reggel nagy léptekkel mentem a hatalmas Lumiere terembe, ahol Jane Campion (Zongoralecke) új filmjét, a Bright Start vetítették. Két dolgot érdemes tudni: 1. tegnap délutén finnekkel beszélgettem a Skandináv Teraszon, akik úgy ejtik ki Coppola nevét, mintha valami finn barkácskifejezés lenne, 2. Campion nem egy champion, azaz nem fog itten nyerni semmit, mert a filmje szinte olyan, mintha nem is lenne. John Keats (Ben Whishaw) és egy bizonyos Fanny nevű hölgy (Abbie Cornish) viharosnak nem éppen nevezhető szerelméről szól, szépen elnyújtva, mintha mindenkit kurvára érdekelnének a vérszegény részletek, a madarak csicsergése és szebbnél szebb szobabelsők. Nos, ebben a filmben egyedül Fanny saját tervezésű ruhái tartják ébren az izgalmat, ám ez közel sem forradalmi ötlet, hiszen már a Szerelemre hangolva is többek között Maggie Cheung ezer különböző ruhája miatt volt lebilincselő, és ott van a Marie Antoinette is, ahol a korhű kosztümöket mainak is beillő tervezői darabokkal dobták fel. Szóval kezicsókolom, annak ellenére, hogy a Bright Star tulajdonképpen az Abbie Cornish ruháihoz illő természetképek szépségére és a fülbe duruzsolt verssorok dallamára épít, szépségében messze elmarad a Fish Tanktől, mely a durva párbeszédek és ipari-külvárosi környezet ellenére sokkal gyönyörűbb és meseszerűbb történet.



Hiába van tehát reneszánsza a kosztümös filmeknek, itt remélhetőleg nem aratnak nagyot. De nem úgy a románok! Az Un certain regard szekcióban (itt azokat a filmeket vetítik, amik nem fértek bele a versenybe, de sokszor jobbak azoknál) ma vetítették a Politist, Adjectiv című minimáldrámát, mely biztosan tartja az utóbbi évek román filmjeinek színvonalát, anélkül, hogy önismétlésbe esne, merthogy legalább olyan vagány és kísérletező, mint társai. A filmet Corneliu Porumboiu rendezte (Forradalmárok), és többek között játszik benne Dragos Bucur (Boogie) és Vlad Ivanon (4 hónap, 3 hét, 2 nap). A történet egy egyszerű rendőrnyomozóról szól, akinek egy bejelentés miatt egy spanglizó fiatalt kell latartóztatnia, de neki semmi kedve hozzá, mert tudja, hogy örökre elcseszné a fiatal gyerek életét. Hősünk 8 napon át megfigyeli a fiút, gyűjti a bizonyítékokat, és közben küzd saját lelkiismeretével, a rendőri bürokrácia buktatóival és főnőke elhatározásával. Porumboiu filmje tele van apró szépségekkel, abszurd-realista pillanatokkal, kis igazságokkal és nagyszerű színészekkel. A bemutatón jelen volt Anamaria Marinca is, aki mögöttem ült, és imádta. Le is fényképeztem a telefonommal...


................"Sziasztok Olvasók, csekkoljátok csmozit!"...................

Újvíz és akvárium

Meggyüttem. Lábam alatt ismét illatozik a Croissant (akarom mondani Croisette), szép szeles az idő, de még így is jóval melegebb van, mint Budapesten, ahol hallomásom szerint őszi az idő. Őszinte együttérzésem...

Talán első olvasatra nem egészen világos a bejegyzés címe, de higgyétek el, hamar rávilágítok a szavak mögött bújó értelemre. Néhány évvel ezelőtt elég volt egy puha ágy a szálláson, ma már azonban sokkal komolyabbak a követelmények: mindenképpen wifi kell. Az ember szeretne wifivel aludni és kelni, e-mailezni a vécén és a teraszon, vonalban lenni józanon és részegen. Nos, amikor elfoglaltuk kis lakásunkat, a laptopok a bőröndök előtt pattantak fel, de szabad net nem volt a levegőben. Reklamáltunk is rögtön a tulajnál, hogy ugyankéremnemerrőlvoltszó, és nekem a Picasso kalandjai híres albérlet-jelenete jutott eszembe, amikor szegény Pablo próbálja elmagyarázni a főbérlőnek, hogy neki nemcsak elektromosságra, de vízre is szüksége van. Miként ugyanis hasonlóan ahhoz, ahogy állítólag egy színházi ember bölcselkedett ("Jegyezzétek meg: a jövő p*nája a segg"), ma bizony az új víz a net. És ha már a víznél tartunk, akkor kerüljön szóba az akvárium is, mely Andrea Arnold új versenyfilmjének címe: Fish Tank.



Az angol rendezőnő néhány évvel ezelőtt a később magyar mozikban is vetített Red Roaddal volt versenyben Cannes-ban, új filmje sokban hasonlít is a Lars von Trier sorozatterve részeként elkészült előzőhöz, de jóval színesebb, merészebb és egyénibb annál. Itt nem a sötét múlt veti árnyékát egy furcsa nő furcsa életére, hanem minden izgalom a szemünk láttára történik, a maguk természetességével, ugyanakkor borzalmas egymásutánban. Adott egy anya, aki egyedül neveli két lányát, a nagyszájú tízévest, és a jóval csendesebb, de nehezen kezelhető tizenötévest. Az anya valójában nem sokat foglalkozik a gyerekekkel, inkább csak fegyelmezi és veri őket, miközben éli alkoholmámoros mindennapjait barátnők, alkalmi pasik és házibulik segedelmével. Csakhogy a nagyobbik lány beleszeret az anyuka egyik szeretőjébe, és érzelmei nem maradnak viszonzatlanok, így a bonyodalom sem maradhat el. Ebben a filmben az az igazán szép, hogy a bonyodalmak nem ok-okozati természetűek, azaz egyszerűen benne vannak a levegőben, és a mérgezett lelkű szereplők (akikről nehéz eldönteni, hogy jók-e vagy rosszak) minden rezdülése hangsúlyt kap. Arnold mesterien alkot karaktereket, helyezi őket helyzetbe és környezetbe, taszítja őket anyagi és erkölcsi mélységekbe. És közben egy olyan történetet mutat be, mely a bemutatott világgal ellentétben jobbára megmagyarázhatatlanul szép, elbűvölő és emlékezetes. A Fish Tank simán elvihet bármilyen díjat.

Én meg elhúzhatom a belemet a sajtóteraszról, mert várnak rám az újabb filmek és a pálmafák, meg a holnapi nap, amikor megnézem a Taking Woodstockot és ellátogatok egy román fogadásra.

Mingyá megyek!

Lám-lám a tavalyi blogolást még be sem fejeztem, és máris az új útra készülök. Merthogy szerdán kezdődik a 62. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, a szokásos helyen, a szokásos körülmények között, a szokásos lendülettel. Az idei nyitófilm a Fel! című Pixar-csodácska, amit itthon csak októbertől lehet csak látni - és persze önmagában nem ér meg egy cannes-i utat, de ha időben odaárek, akkor megnézem.


................."Gyere, csmozi, mert már jaj-de-várlak!"....................

Bár nagy Pixar-rajongó vagyok, más dolgok jóval jobban izgatnak idén. Közöttük is az első lehetséges találkozásom Charlotte Gainsbourg-ral, aki Lars von Trier új filmjének (Antikrisztus) női főszereplője, nem mellesleg egyik kedvenc színész- és énekesnőm, aki kiskorában két dolgot szeretett csinálni: pisztollyal játszani a könyvtárszobában és nedves ingben kisétálni a tengerből. És ezt a két dolgot mindenkinél jobban művelte (lásd alant)!



Node mielőtt elolvadnánk, íme egy szerény lista az idei durranásokról, amik akár cunamit is előidézhetnek a Croisette közelében: Tetro (Coppola), Tüske a szívben (Gondry), Fish Tank (Arnold), Mesék az aranykorból (Mungiu, stb.), Enter the Void (Noé), Taking Woodstock (Lee), Becstelen Brigantyk (Tarantino), és még sorolhatnám.

Amit ígérhetek: sok apró bejegyzést napi rendszerességgel, minden lényeges és lényegtelen mozzanat ismertetését, kalandos és eseménytelen pillanatok leírását, és egyáltalán a tengeri szél finom simogatásának tolmácsolását. Kezicsókolom. Szerda este-csütörtök reggel találkozunk!
csmozi