Tilos: szabad

Május 31-én csütörtökön a Tilos Rádió "Free Cinema" című filmes műsorában jártam vendégként, ahol Cannes-ról meséltem a két kiváló műsorvezetőnek (Trilliannak és Viktornak), akik voltak kedvesek pár héttel korábban beharangozni ezt a blogot. A Tilosban szép az élet, azt leszámítva, hogy lent a kertben a pultos 580 helyett simán 800-ból ad vissza, mert nincs kedve meghallani, amit mondok neki, és mert olyan pofátlan, hogy nekem már nincsen pofám reklamálni. Hiába, vagy nem kell a Kultiba menni, vagy jobban oda kell figyelni...
Ezeken a linkeken hallgatható meg a beszélgetés (az utolsónak csak az elején szerepelünk, mert átnyúltunk):


A kép illusztráció.

http://www.tilos.hu/mp3/96/Thursday/1700.mp3
http://www.tilos.hu/mp3/96/Thursday/1730.mp3
http://www.tilos.hu/mp3/96/Thursday/1800.mp3


Itt szeretném megköszönni mindazoknak a kedvességét, akik gratuláltak a bloghoz, és neadjisten idéztek is belőle! Hamarosan egy nyílt levéllel és egy kiáltvánnyal zárom a 60. fesztivállal kapcsolatos gondolataimat, de előtte talán megmártózom a Balatonban...

Díjak és díjazottak, avagy öröm a pálmák árnyékában

A díjkiosztó gála után a zsűri és a "győztesek" gyors sajtótájékoztatót tartottak, ahol egy újságíró kétségbe vonta a román film győzelmének jogosságát, de Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk teljes joggal és vállszélességgel védelmébe vette Cristi Mungiu alkotását. A nagy nevek idén - teljes joggal - üres kézzel mentek haza, mások azonban díjat kaptak. Konkrétan:


(A román versenyfilm rendezője a sajtótájékoztató után. Fotó: Varga Tamás Kikoto)

Arany Pálma: 4 hónap, 3 hét és 2 nap (Cristian Mungiu)

Nagydíj: Mogari no mori (Kawase Naomi)

A 60. fesztivál különdíja: Paranoid Park (Gus Van Sant)

Legjobb forgatókönyv: Auf der anderen Seite (Fatih Akin)

Legjobb rendezés: A búvárharang és a pillangó (Julian Schnabel)

Legjobb férfi alakítás: Konstantin Lavronenko (Izgnanie)

Legjobb női alakítás: Jeon Do-yeon (Secret Sunshine)

A zsűri nagydíja: Persepolis (Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud), Stellet Licht (Carlos Reygadas).

A nyerteseknek gratulálunk, a tanulságokat (valamint a pikáns részleteket) hazautazás után részletezzük.

Köszönjük Isabel Tuyls, a TV KIKOTO és a Pesti Est támogatását! Hadzsime!

Győzelem!

Ritka, de szép pillanat a fesztivál legújabb kori történelmében, hogy a legjobb filmviszi el az Arany Pálmát. Idén sikerült: Cristi Mungiu filmje, a Négy hónap, hérom hét és két nap viheti haza a díjat!!! A legjobb rendezés díját Julian Schnabel nyerte, a legjobb forgatókönyv díját Fatih Akim filmje (A másik oldalon), a hatvanadik fesztivál alkalmából kiosztott különdíját Gus Van Sant (Paranoid Park), a legjobb színész díját orosz, a legjobb színésznőjét pedig ázsiai művész nyerte.

Részletekkel később, most vadásznom kell a sajtótájékoztató-terem előtt.

Játszd újra, Béla!

Szeretnék ünnepélyesen elnézést kérni azoktól a lelkes olvasóktól, akik napok óta várják a Tarr-kritikát, és különösen azoktól az Európa-díjas alkotóktól, akik rövid szöveges üzenetekben pedzegették állítólagos nyusziságom okát és esetleges kapcsolataimat a rendező félvilági kapcsolataival. Egyedül lelkiismeretemtől nem kell elnézést kérnem, arra vártam ugyan, hogy a vetítés élménye idővel megszépüljön, de a kívánt hatás elmaradt, és itt maradtam első benyomásaimmal, de legalább négy nap alatt láttam még egy jó kanadai és egy román filmet, egy erőske svédet, és szép naplamentéket.

Azt hiszem, a várakozás fájdalma nem ér fel A londoni férfi művészi értékével. Tarr legújabb filmje ugyanis egy furcsa, rosszul sikerült válogatás a Béla-univerzum legkeresettebb kliséiből, a krasznahorkai léthelyzet sikertelen áthelyezése a tengerpartra. Maloin (Miroslav Krobot), a történet főhőse úgy bóklászik a halszagú szélben, mint részeg magyar turista Korcsulán, aki az egész éves robot után képtelen ellátni a horizonig. Nem arról van szó, hogy nem értem (neadjisten nem szeretem) Tarr végtelen beállításait, lassú kameramunkáját, időkezelését és intergalaktikus hőseit, hanem éppen ellenkezőleg: láttam korábbi filmjeit, és tisztában vagyok azzal, hogy képes hihető világot teremteni, cselekmény nélkül történetet mondani, és a képeknek olyan textúrát adni, hogy a Burda magazin komplett szerkesztősége három hónapig a szabásminta feltérképezésén dolgozzon. A londoni férfi azonban nem büszkélkedhet ezekkel a jegyekkel, hanem – rossz szájízzel szólva – olyan, mintha Tarr Béla újra elvégezte volna a Tarr Béla-képzőt, ahol időközben nagyot zuhant az oktatás színvonala. A Georges Simenon novellája alapján írt történet valószínűleg azért indította be a rendező fantáziáját, mert hőse egy váltóőrtorony éjszakás dolgozója, aki a cselekmény nyitányában egy gyilkosság szemtanúja lesz. A hosszú első snitt indokoltsága ezzel el is van rendezve: a kissé felhízlalt Székely B. Miklósra emlékeztető Maloin állásából nézi végig a történéseket, a kamera leginkább tarkóját pásztázza, de a bonyolultan megkomponált 13 perces beállítás messze elmarad akár a négyperces Prológustól is. A megszokott módon bevilágított képnek ezúttal nincsen mélysége, és az esős kikötőben várakozó vonat úgy veti a fényt, mint egy műanyag szappanosdoboz. Cannes-ban minden írás az operatőr munkáját dícséri, számomra azonban a legkényelmetlenebb pillanatokat ez okozta, hiszen Fred Kelemen a pénzzel teli bőröndöt például úgy fényképezte, mint egy zsák szart.

Az egész mizériában a legkellemetlenebb a bevált elemek videoszakköri szintű használata: a bő két órába szorított cselekményt Tarr csak úgy tudja elmondani, ha az ellipsziseket és nagyjeleneteket ráérősebb munkáiból kölcsönvéve fogalmazza újra, és ezzel olyan hatást kelt, mintha Martin Scorsese készítene egy olyan mosópor-reklámot, melyben a háziasszony az egész házat bejárja, majd a végén a pincében betölti a gépet. Sajnos Tarr odáig merészkedik, hogy a kocsmajelenetek nagydoktoraként két percben az abszurdot is megkísérli megidézni, de csak arra futja neki, hogy kiparodizálja a Werckmeister-nyitányt: egy hosszú beszélgetés után a szereplők kisétálnak az italmérésből, és a háttérben egy csapat lokálpatrióta (köztük feLugossy úr) bűvésztrükköket produkál. Hasonló kudarc az étkezések ábrázolása – a kamera egyszer egy szentendrei ál-értelmiségit idéző észtéká-keretes öreg falatozásán pihen meg, máskor pedig Bók Erika (a macskás kislány a Sátántangóból) eszi nagy morcosan a kurva hideg levest.

Tarr Béla vagy félreértelmezte saját művészetét, vagy megviselte őt a film hosszan elhúzódó előkészítése. A londoni férfi más mesterek kései, nagy nyomás alatt készült munkáira emlékeztet (New York bandái, Túl a felhőkön, Ede megevé ebédem), és legalább ebben a tekintetben felzárkózik a nyugati színvonalhoz. Tilda Swinton pedig (mint alant látható) hasonlít David Bowie-ra…

Korai sör, kései pizsama

Finoman szólva embertelen az, ami jelenleg a palota tetején folyik: mintha egy szektányi disznó vágná le önmagát éppen, úgy sikítanak a fotósok és a rajongók az aktuális fotózáson, ahol George Clooney és pár sorstársa (Brad Pitt, Andy Garcia, stb.) pózol. Az Ocean's Thirteent versenyen kívül vetítik Cannes-ban, és egyike azoknak a filmeknek, melyek a nemzetközi figyelmet hivatottak fenntartani. A sikoly elhalt, a disznók levonultak, és most már békés derűvel emlékezhetem arra a két interjúra, melyet meg szeretnék említeni, mielőtt belefogok a Tarr-film elemzésébe.

Abel Ferrara, a Go Go Tales rendezője, a trash cinema atyja tegnap delelott egy uveg sor és egy hosszú lábú színésznő társaségéban jelent meg a medenceparti interjún. Leült a székbe, és minden különösebb koncentráció nélkül elkezdett magyarázni arról, hogy ő jól ismeri azt a abárt, ahol filmje játszódik, és melyet a római Cicecittá stúdióban építettek fel. Elárulja azt is, hogy a főszerepet eredetileg Christopher Walkennek szánta, de végül Willem Defoe-nál landolt, és ezzel nincsen semmi baj. Aztán elkezd forgolódni, és keresi szerelmét, aki annak ellenére komoly szerepet játszik a filmben, hogy a producerek mindent bevetettek szerepeltetése ellen. Egy Las Vegasban élő lengyel-ausztrál bolond nő szerint Ferrara érte hagyta el feleségét és gyerekeit, és most boldogabb és kiegyensúlyozottabb, mint korábban. Démonai láthatóan továbbra is kísértik, de legalább szerelmes. Egyetért azzal, hogy a Go Go Tales egy szerelmi vallomás az éjszakai élethez, de nem akarja versenyben látni a filmet, mert szerinte a versengés hülyeség: seemi értelme sincsen annak, hogy egy film nyerjen, a többi pedig nem. Az interjú végeztével megkértem, fáradjon be "irodámba", és laptopom kis kamerájával készítettem rólunk egy baráti képet.



Szintén nemszokványos interjút adott Julian Schnabel festő-filmrendező (A graffiti királya, Mielőtt leszáll az éj), aki A bővárharang és a pillangó című filmjével szerepel a versenyprogramban, és déltán 5 órakor pizsamában nyilatkozott több csapat újságírónak a Martinez hotel medencéjének partján. Schabel új munkája az egykori Ele-főszerkesztő Jean-Dominique Bauby-ról szól, aki egy napon lebénult, és egyedül kacsintásával tudott kommunikálni a külvilággal. A film igen megható, ha láttam volna, biztosan magam is meghatódom. A képen a rendező látható, amint az asztalon fekve, pizsamában nyilatkozik egy japán újságírónak. Schnabel egyébként tiszta Lebowski.

Korrupció és világbéke

Tegnap hirtelen szerettem volna írni Tarr Béla új filmjéről, meg is volt bennem hozzá az indulat, de kénytelen voltam felhajtani pár pohárral a világbéke érdekében (komolyan!), és átmenetileg elszállt az ihlet. Sebaj, ma szépen, részletesen leírom majd, hogy a tegnap esti vetítés végén vajon miért kezdtek egyes nézők fütyülni és búgni, miért tartom A londoni férfit kései zsengének, miért éreztem magam nagyon kényelmetlenül a film első háromnegyed órájában, és hogy miért van esélye Tarrnak díjra. De előbb belötyögök a városba, mert interjút készítek Abel Ferrarával, Andzej Wajdával és Cristi Mungiuval, a román versenyfilm rendezőjével. Szóval legyetek türelemmel, és mindent megtudtok!

Fényezés és kutyacsók

Szerencsére tegnap elkiabáltam magam, mert szinte közvetlenül azután, hogy eltemettem a filmművészetet, ismét találkoztam egy olyan emberrel, aki miatt érdemes lehet filmekkel foglalkozni. A szóbanforgó rendező az iráni-amerikai Ramin Bahrani, akinek Man Push Cart című előző munkája számos fesztivált megjárt (London, Thesszaloniki, Bécs), most pedig Chop Shop című kis remekét vetíti a Rendezők Kéthete szekció. A film főhőse egy tizenkét éves latino kisfú, Alejandro, aki egy New York-i garázssoron él és dolgozik: autókat terel be a műhelybe, fényez, csavaroz, takarít. A dokumentarista hitelességgel forgatott, mégis alapvetően karakter vezérelte dráma klasszikus felnövekvéstörténet, egy önellátó kisfiú elvetélt álmának mozgóképes temetése. Nem elég ugyanis, hogy Ale minden összespórolt és összelopott pénzét egy rozsdás kisbuszra költi, de időközben azt is megtudja, hogy nővére prostituálja magát, így aztán alapjaiban omlik össze instabil, de jól kitámasztott világképe. A főszereplő Alejandro Polanco a koszos kis hős szerepében simán lejátssza a Sorstalanság Nagy Marcellját, sőt elszántságával és rendíthetetlen igazságérzetével még De Nirót is felidézi A taxisofőrből. A rendező Bahranit nyilvánvalóan foglalkoztatja az elnyomottak, a szociális kisebbségek élete, de személyes élményei ellenére nem erőlteti bele saját személyiségét a történetbe, hanem még egy lépéssel távolabb áll a kamerától, mint pályatársai általában: aprólékos helyszínábrázolással és amatőr szereplőkkel törekszik hitelességre, de jó érzéke van a filmes elbeszéléshez is, ezért szerecsére nem remegő kézikamerával mutat hosszan unalmas munkafolyamatokat, hanem a lényegre koncentrál, és történetet épít. A Bahranival készített interjúm felüdülés volt előző napi kiábrándulásom után, olyan nagy nyugalommal és magabiztossággal beszélt a történet és a való események bemutatásának fontosságáról, a rendező és a film szerepéről. Meg persze az is kiderült, hogy operatőre hatalmas Tarr Béla-rajongó, és mindent megadna azért, hogy megölelhesse a töki férfit...


Rizikósnak indult, mégis nagy tapsot aratott az amerikai trash mestere, Abel Ferrara versenyen kívüli filmjének vetítése. A várakozásokat nemcsak a rendező előző munkája, a Mária Magdolna emléke, de Asia Argento szerepeltetése is csökkentette, de szerencsére kellemesen csalódtam. A Go Go Tales altmani részletgazdagsággal megfestett társulatrajz, egy New York-i Go Go bár dolgozóinak és vendégeinek bemutatása. A téma kissé közhelyes ugyan, de ne számítsunk unalmas percekre vagy önismétlésre: Ferrara szinte lynchi univerzumot teremt, köszönhetően nem utolsósorban Willem Defoe, Bob Hoskins és még pár különleges arc szerepeltetésének, de a pokolbéli szórakoztató egység felplánozásának is. Félsötétben, színpadi lámpák is kiégő szoláriumcsövek fényében látjuk a történet első felében szinte megállás nélkül vonalgó hölgyeket és gazdáikat, a cselekmény előterébe kerül egy nyertes, de elvesztett lottószelvény, az utolsó harmadban pedig betrippezett óvodáscsoportként emelkedik el a sztori a reális gyökerektől: kiderül, hogy az éjszaka egy pontján a Go Go bár bezár, és átalakul kabarévá, ahol a táncoslányok és kidobóemberek adnak elő egzisztencialista-expresszionista színpadi gyakorlatokat. Furcsán hagzik, és az is. De annyira, hogy a baszós fejű Asia Argento sem tudja elrontani, sőt: belevaló mozgásával és formás melleivel a film egyik legjobb alakítását nyújtja, és közben még egy kutyát is lesmárol. Ferrara gond nélkül mesél, épít szürreális világot, és még poénra is futja neki: sok kicsire film közben, és egy nagyra a végén.

Most kicsit izgatott vagyok, mert lélekben már A londoni férfi 3/4 8-as vetítésére készülök. Hátha Víg Misi zenéje talán varázsol majd egy kis balatoni hangulatot a palotába...

Alkotók, gépek és alkotógépek

Hiába szopogatja a Bundesliga-frizurás sógor prütykét az udvarias ukrán tinilány, csak nem áll vigyázzba a kis Hitler a vernyseprogramban szereplő Import/Export című Ulrich Seidl-filmben. A nálunk a Kánikula bemutatása idején zseb-Hanekének becézett rendező önmagához képest magasra teszi a lécet, amikor egy Ausztriába tartó ukrán nő és egy Ukrajnába tartó osztrák fiú párhuzamos, de nem kapcsolódó történetét meséli el. A hiperrealista dráma színhelyeit Seidl megint úgy választja meg, hogy az ábrázolt világ groteszk, elemelt és szimbolikus legyen: hőseink kárpátaljai cigánypaneltelepen és bécsi elfekvő idősek otthonában töltik idejüket, az ukrajnai lakótelepi internetes szexközpont pedig csupán az alaphangot adja meg. Seidl ragaszkodik saját világához, melyben a taplók igazi taplók, az ártatlanok kiszolgáltatottak, és a kényelmeseknek súlyos perverzióik vannak. Nemzetközi fesztiválon kifizetődő lehet sokkoló-polgárpukkasztó filmesnek lenni, de hosszú távon nem érdemes beleragadni a szerepbe, csak ha az ember képes olyan megújulásokra, mint Bunuel.

A nap süt, a filmművészet halott. Legalábbis az eddig látottak alapján ez a kép kezd el kialakulni bennem. A meglepetések hiánya valószínűleg nem Cannes hibája, hanem a filmipar egészéé. Az rendben van, hogy a kommersz elárasztotta a világ multiplexeit, mert azok éppen ezért épültek, és addig nem is fog senki panaszkodni, amíg ki nem hűlt a pattogatott kukorica. A baj azzal van, hogy a rendszeres fesztiválkedvencek is csak a saját zsákutcájukban képesek hajtani. A Coen-fivérek, (vélhetőleg) Tarantino, Seidl és a többiek saját világukat tökéletesítgetik, saját magukat idézgetik, a frissítés pedig még várat magára. Félő, hogy A londoni férfi sem mond majd újat a Kárhozat után, sőt talán kevesebbet is. A gép működik, az alkotók pihennek.

Nem szabad persze keseregni, mert a magyar film erősebb, mint valaha: a Magyar Pavilonban ma délután 4 órakor jelentik be, hogy egy ausztrál cég újraforgatja az S.O.S. szerelem! című ősmagyar vígjátékot. Talán Csányi Sándor és Fenyő Iván tiszta tekintete visszahozza szívembe a reményt, és újra hinni tudok majd. Ha meg nem, legfeljebb iszunk egy sört.

Szakasztott Sandokan

Ezen a képen azt teszem, amit éppen most nem teszek: pihenek. A Riviérán nem begyorsultak, de normális mederbe terelődtek az események. A U2 3D film éjszakai vetítése előtt tegnap a vörös szőnyeg tetején, a palota kapujában koncertezett a U2, pontosabban eljátszottak két számot, és a film mai sajtótájékoztatóján már osztogatták is a felvételeket. A fenti kép tegnap délután, 5 interjú után készült a Sony jachtján, ahonnan úgy küldtek el bennünket, mint annak idején a Nehru parton kikötő egyik hajóról, ahol pokrócok, sörök és cseh hostess-lányok társaságában múlattuk az időt élelmes évfolyamtársaimmal. Sebaj: az emlékeket senki sem veheti el.

És akkor most szakmai szemmel: ma délelőtt volt szerencsém látni a legújabb, versenyen kívül vetített Ermanno Olmi-filmet, melynek címe Száz szeg. Csoda, hogy ma készülnek még ilyan filmek: esetlen Jézus-történet folyóba hajított BMW-kulccsal, kismotoron közlekedő péklánnyal, segítőkész falusiakkal és egy olyan főszereplővel, aki kiköpött Kabir Bedi, itt mégis mindenki Krisztusnak nézi. Hősünk egyetemi filozófia professzor, de egy napon csalódik a könyvekben, és az egyetemi könyvtár komplett gyűjteményét átszúrja százas szögekkel. Sajnos az ötlet nem túl eredeti, hiszen Harry Potter már A titkok kamrája című borzadályban átszúrt egy könyvet egy nagyobbacska sárkányfoggal, a Cannes-ban körülrajongott olasz kismester számára azonban megteszi. A film további pikantériája, hogy az utószinkronnak és a félamatőr szereplőknek köszönhetően az egésznek van egy esetlen bája, és a színészek mintha meg lennének illetődve, amiért egy igazi filmben játszhatnak. Kétlem, hogy Olmi munkája akár a magyar országhatárt is megközelítené, ám ha mégis, legyen a címe Sandokan és a száz százas szeg.

Olasz megváltók ide vagy oda, ne feledkezzünk meg arról az emberről, akinek a legjobban szorítunk: Tarr Béláról. Egy kedves bennfentes még otthon látta A londoni férfit, és azt mondta, szikárabb a korábbi Tarr-filmeknél, valódi műfaji film, egy bűnügyi történet hosszú beállításokkal, a szokásos világítással és kameramunkával, erős színészi játékkal. Béla bácsi engedett hát a szürreáliából, és beleszorította sötét-korrupt világképét 2 óra 12 percbe. Nem lehetett könnyű számára, körülbelül ahhoz hasonlítható, mintha Paganininek úgy kellene előadnia egy virtuóz darabot, hogy egy ipse közben két féltéglát emel a golyóihoz.

Lassan felkerekedem meginterjúvolni Olmi mestert, majd később iszom egy pohár Jupiler-t a holland pavilonban...

fotokredit

Kedves Olvasók,
Eljött az idő. Javaslom, hogy látogassátok kiváló kollegám, Galambosi András fotóit a http://cannes.gaan.hu/ címen, valamint anyacégem, a Kikoto TV honlapját (www.kikoto.tv), ezeknél frissebb anyagokat ugyanis az MTI sem közöl. Ezen a fotón egyébként Barbet Schroeder rendező karórája látható.

hommage

Szombat este van. Itthon hódolunk wifi-istennek kollégáimmal a nyugdíjas szálláson. Szól a somafm.com, belőlem pedig a Baltika 9 típusú sör, melyet a helyi orosz boltban vásároltam egy franciától, aki beszélt oroszul. Úgy érzem, fel kell vezetnem Tarr Béla érkezését, mely bizonytalan, az Alitalia ugyanis sztrájkot hirdetett érkezése napjára. Sebaj. Íme egy manipulált felvétel a mesterről, aki Tökön él, és egy londoni férfiról forgatott filmet. Fogadjátok szeretettel, fogadjunk, hogy eljön!!!

Idősek és túl fiatalok

A tegnapi nap döntően az élet és a halál jegyében telt. Mielőtt azonban részletekbe bocsátkoznék, kielégítem azon olvasók kíváncsiságát, akiket elsősorban a fesztivál általános jellege és létezésem milyensége érdekel. Nos, a cannes-i egy nagyon zsúfolt és izgalmas fesztivál. Adott egy Fesztiválpalota a Corisette-en, benne kisebb és nagyobb vetítőtermekkel, ezernyi egyenruhás fesztiválmunkással (lásd a fotót), mögötte egy hangyabolyhoz hasonló filmpiaccal, majd a tenger partján az egyes országok pavilonjaival, meg persze egy csomó jachttal, ahol különböző cégek látják vendégül a számukra kedves személyeket. A palotában zajlanak a hivatalos- és sajtóvetítések, a sajtótájékoztatók, és a nagy találkozások. Tegnap előtt például Juliette Binoche-ba botlottam bele, amint estélyi ruhában vonult egy vetítésre néhány komolyabb biztonságos ember társaságában. A palota és környezete azonban csak a jéghegy csúcsa: igaz, hogy a vörös szőnyeges vonulások miatt is bámészkodik a sok turista, a legtöbb interakció mégis a környező utcákban, hotelekben, villákban zajlik. A hatalmas szállodákban kisebb sajtókonferemciák zajlanak, és a limuzinok is innen viszik esténként mulatni a sztárokat. Az egyes filmek forgalmazásáért és promóciójáért felelős ügynökségek irodái a környező utcákban és villákban találhatók, itt lehet kilicselni kiváló interjú-lehetőségekért. Szintén a közelben fekszenek a Kritikusok Hete és a Rendezők Kéthete programok filmjeit vetítő mozik. Ha már itt tartunk, elmesélem, milyen filmes szekciókból áll a program, ám előbb leszögezek valamit: a közvélekedéssel ellentétben nem azért írtam eddig keveset, mert ittam, mint egy állat (képzeletbéli számlámom körülbelül 3 sör és 1 pohár bor szerepel, ráadásul tegnap a Skandináv Terasz nyitópartijára sem jutottam be), hanem mert egész nap vetítések és interjúk között rohangáltam, és még Robbal sem sikerült összefutnom…

Szóval a szekciók: a legmenőbb természetesen a játékfilmes versenyprogram, ahol Tarr Béla filmje száll versenybe Kim Ki-duk, a Coen-testvérek, Tarantino és a többi világmegváltó munkáival. Aki részletekre kíváncsi, látogasson el a www.festival-cannes.fr oldalra, és töltsön le egy dögös pdf-file-t a filmekről. Szintén Arany Pálmáért versenyeznek a rövidfilmek, de köztük idén nincsen magyar. Miként az egyéb szekciókban sem. Az Un certain regard szekció szintén a hivatalos programhoz tartozik, itt vetítik többek között a svéd Roy Andersson (Dalok a második emeletről) új groteszkét, valamint Barbet Schroeder dokuját, melyről hamarosan hosszabban írok. A hivatalos programon kívül két komoly, amolyan fringe szekció vetít még filmeket: a Rendezők Kéthete Anton Corbijn Control című Joy Division-életrajzi filmjével nyitott, de nem aratott nagy sikert, a Kritikusok Hete pedig az Héros című francia filmmel, melyre nem jutottam be, de ma délután interjúzom a rendezővel és a főszereplőkkel. Felejthetetlen lesz!

Dióhéjban ennyit érdemes tudni a fesztiválról, meg persze azt, hogy jövő hét vasárnapig tart, és addig minimum két infarktust és három bolgár barátnőt lehet összeszedni, ha az ember komolyan gondolja hivatását. De én komolytalan vagyok, ezért kímélem az egészségemet, és sokat gondolok szerelmemre, Isabelre, akinek hétfőn lesz a születésnapja, és ez alkalomból ma írattam neki alá egy képeslapot Julianne Moore-ral, akivel a Carlton Hotel halljában futottam össze, amikor táskájában kotorászott. Mindenkit megnyugtathatok: a színésznő egyszerűen lenyűgöző, nekem remegett a lábam, amikor mellette álltam. Pedig a Croisette tele van mutatós nőcskékkel, nem egynek olyan hosszú a lába, mint (hogy stílusos legyek) a Sátántangó. Moore mégis valószínűleg a legszebb emlékem marad az idei fesztiválról.

És most az életről és a halálról: a tegnapi első filmem a román versenyfilm volt, annak a Cristian Mungiunak a munkája, kinek Nyugat című filmjét az Európa Filmhéten néhány éve bemutatták. Új munkája, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap nagyon erős dráma a nyolcvanas évek végéről, egy fiatal egyetemista lánnyala a történet középpontjában. Otilia kollégiumi szobatársnőjének segít átesni egy illegális abortuszon, de a dolog nem megy olyan „simán“, mint azt a lányok remélték. Az abortuszt levezető gazember személyében fellépnek bizonyos komplikációk, és a rémálomból még sötétebb rémálom lesz. Mungiu nagy biztonsággal vezeti színészeit a keveset mozgó kamera előtt, olyannyira, hogy az ember azt hihetné, nem az abortusz végzett a négyhónapos magzattal, hanem maga a feszültség. A 87-es életképek simán felidézték gyermekkori erdélyi útjaim legrosszabb pillanatait, amikor pedig ma délelőtt találkoztam a férfi főszereplővel, nem szívesen fogtam vele kezet: egy állatot láttam benne, pedig valójában rendkívül finom és intelligens ember, a bukaresti Nemzeti Színház tagja. Vele (Vlad Ivanov) és az állapotos lányt alakító Laura Vasiliuval találkoztam ma reggel, és megtudtam, hogy a színésznő nem, csak Vlad találkozott a forgatás előtt egy nővel, aki annak idején 15 (!) abortuszt végzett el önmagán, és úgy beszélt a folyamatról, mintha egy sütireceptet mondana el. A forgatáson aztán a lányok rendesen be voltak rezelve, mert nem tudták, hogyan működik a dolog, Vlad pedig profiként mozgott körülöttük, rendesen meghökkentve ezzel őket. Az eredmény pedig elismerést érdemel: egy okos, kimért, hatásos kamaradráma kiváló történetvezetéssel és világfestéssel. Ha Tarr Béla filmjében nem lesz egy törölközőbe csomagolt magzat, a románok bizony könnyedén elvihetik a pálmát. Bocsánat a kemény szavakért, ez a helyzet.

Szintén nem fest túl rózsás képet a világ állapotáról Barbet Schroeder filmje, A terror ügyvédje, melynek az a Jacques Verges a főhőse, aki a terrorizmus 50 éve alatt szinte minden olyan terroristát ügyvédként védett, akinek a neve újságok címlapjára került. Verges ma 82 éves, félig vietnami származásának köszönhetően kinéz körülbelül 60-nak, és meg van győződve arról, hogy Schroeder filmje csakis azért zseniális, mert ő szerepel benne. Annyiban igaza van, hogy az ő figurája még a Szomszédok következő 1000 epizódját is elvinné a hátán: hozzá hasonló gátlástalan és elvtelen embert nem nagyon hord hátán a Föld, ő ugyanis az egyik pillanatban a lyoni mészáros Barbie-t védi, a másikban pedig a kommunista Carlost. Közben élénken hangoztatja, hogy számára az elnyomás elleni harc a legfontosabb, és hogy minden olyan embert meg akar menteni, aki kirakatper áldozata. Az már részletkérdés, hogy az algériai szabadságharcos nők megsegítésétől rögös út vezet különböző afrikai diktátorok védelméig, és hogy svájci náciktól nem szép dolog pénzt elfogadni. Schroeder filmje természetesen izgalmas vállalkozás, csak kicsit sűrű és hosszú, annak ellenére, hogy egy ember tevékenységén keresztül mutatja be a terrorizmus első 50 évét.

A Coen-testvérek legújabb filmjének főhőse szintén öreg, de nem olyan szerencsés, mint Verges. Tommy Lee Jones Bell serifet alakítja a No Country for Old Men című krimiben, mely sokkal jobb lenne, ha nem az öreg fazon keretezné a történetet. A texasi cselekménynek beszédesebb címe lehetne a Forró Fargo, hiszen nagy az átfedés a két film között: nyugis rendőrök, elmebeteg bűnözők, groteszk helyzetek, kendőzetlen erőszak és fekete humor adják a film javát. A tesók továbbra is kiválóan vezetnek fel figurákat és kellemetlen helyzeteket, mindenkinek megvan a maga kis szerszáma és beszólása, csak az a nagy hiba, hogy megint úgy nyírnak ki fontos szereplőket, mintha orrot fújnának. Hiába vegyül azonban vér a takonnyal, a No Country for Old Men a végére (ami meglehetősen messze van) érdektelenné válik, mert a legnagyobbak már elhullottak, az életben maradottak pedig nem elég bölcsek ahhoz, hogy levonják a tanulságokat, mert nem kavarodtak elég bajba. A kemény vonalas Coen-rajongók nem fognak panaszkodni, mert megkapják az adagjukat, azok azonban, akik valamikor a Kegyetlen bánásmód idejében pártoltak el barátainktól, nem fognak visszatérni táborukba.

Nagy az élet a Riviérán, per pillanat minden fotósnak remeg a mutatóujja, mert hamarosan a U2 tagjai pózolnak a palota tetején – ők ugyanis a U2 3D című koncertfilmet promotálják. Hamarosan újabb falatokkal jelentkezem, addig is: nektek a Balaton a Riviéra☺

Rutinfasizmus

Kerek évforduló ide vagy oda, Cannes nem változik semmit – állapítottuk meg kedves dán kolleganőmmel, akivel orrlógatva vonultunk el a Semaine de la Critique nyitóvetítése előtt kígyózó sorból, mert az Héros című francia filmről annak ellenére lemaradtunk, hogy hevesen (és persze udvariasan, tehát összességében határozottan) érveltem bejutásom fontossága mellett, hiszen szombaton elvileg interjút készítek a rendezővel. Ha még akkor is elég határozott leszek, talán meg sem kell majd néznem a filmet…

Az első nap az adminisztrációé volt, mert ez a fesztivál nem csak a film, de a soklépcsős bürokrácia és a határozott visszautasítások ünnepe is. Az első napon sorban kell állni a nyakba akasztható belépőért, amivel aztán minden nap szertartásosan újabb sorokat lehet végig állni: biztonsági ellenőrzés, belépőellenőrzés, terem előtti sorállás – ezernyi, főleg olasz, angol és amerikai középkorú újságíró társaságában. A fesztiváljárók birkaszellemét kiválóan egészíti ki a szervezők és ügynökségi munkatársak szigora, az évek során rutinná vált figyelmes bunkósága. Rutinfasizmus ez a javából, mely arra elegendő, hogy a tíznapos rendezvény rendben lefolyjon, de arra már nem, hogy az emberek jól érezzék magukat.
Mint minden embertelen helyzetben, itt is lehet tanult viselkedéssel harcolni a túlélésért. Svejk is kibírta valahogy az első világháborút (legalábbis amíg a szerző diktálta kalandjait), pontosabban eredeti állapotához képest nem sérült az agya, én is jó eséllyel pályázok hát arra, hogy a rengeteg sorbanállás, kilincselés és udvarias érvelés után sem leszek hülyébb szokásos önmagamnál, sőt mivel amúgy sem vagyok a társadalmi idomulás bajnoka, talán könnyebb is lesz a dolgom…

Nem titok, és nem is szégyenlem, hogy tegnap még nem láttam filmet, de eltökélt szándékom, hogy ma bejutok A terror ügyvédje című dokura, mely egy elvtelen párizsi mukiról szól, aki különféle tömeggyilkosokat és diktátorokat védett különféle bíróságokon. Le kell csekkolnom továbbá a Magyar Filmunió pavilonját a Croisette-en, mert ott számtalan magyar filmes, újságíró, kultúrdiplomata és Tarr Béla-rajongó fordulhat elő. Meg kell továbbá találnom Rob barátomat, aki az utóbbi években az Ír pavilon csaposaként ápolta lelkemet és májamat. Nagyon komoly játékos, nélküle elképzelhetetlen a fesztivál…

És most következzen néhány kósza jóslat és latolgatás. Elsőként meg kelle említenem, hogy 93 éves nagypapám az imént skype-on parancsolta meg, hogy hozzunk haza díjakat Tarr Bélával, majd mondott egy versikét: Mindenki kopasz, senki sem Tarr, az egész világ egy szarr. A londoni férfit egyébként kedden este vetítik a sajtó számára, Tarr Béla pedig szerda délelőtt tart sajtótájékoztatót, de remélhetőleg lesz egyéb alkalmam is megtudni ezt-azt a film fogadtatásáról és rendezőnk lelkiállapotáról. Úgy érzem, lesz miről tudósítani… Ami pedig az esélylatolgatást illeti, az az érzésem, hogy idén nem lesznek nagy meglepetések, inkább politikus, könnyen magyarázható döntések. Szemtanúk szerint Wong Kar-wai filmje nem egy nagy eresztés, és azt sem értem, a Death Proof mit keres a versenyprogramban. Az Államokban ugyanis már bemutatták a Grindhouse-t, melyet Tarantino és Rodriguez együtt rendezett a szutyokmozi iránti tiszteletük jegyében. A film két részből áll: egy mutánsos zombifilmből (Terrorbolygó) és egy kaszkadőrös hajszafilmből (Halálbiztos), és ez utóbbit Tarantino újravágta és kiegészítette pár szaftos jelenettel. Mindezzel csupán annyi a bibi, hogy egy műfaji ikertisztelgésnek szánt hobbifilmet meglehetősen problémás kettévágni, majd az egyik darabját egy puccos fesztiválon eladni művészfilmként. Hogyan képviselhet egy megcsonkított, majd felfújt akciófilm egy új műfajt, vagy akár bármilyen művészi értéket? Majd meglátjuk!
Addig is néhány színes kishír azoknak, akiknek ez kell: Michael Moore és Jason Statham egy repülőn utazott Zürichből Nizzába. Moore kövér, Statham pedig alacsonyabb, mint Humphrey Bogart. Ámen.

Majdnem Cannes-ban

Szeretve Tisztelt Olvasó!

Hamarosan meghágom az osztrák és olasz Alpokat, hogy a franczia tenger partjáról tudósítsalak Téged a 60. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál legizgalmasabb történéseiről. Frizurám bevetésre készen, tollam hegyezem, ujjaimat tornáztatom.

Remélem, Te is olyan éhes vagy a tudásra, amilyen éhes én leszek a puccos Riviérán, ahol kegyelemsörön és ingyenkoszton tengetem majd víg napjaimat!

maradok,
csmozi