Játszd újra, Béla!

Szeretnék ünnepélyesen elnézést kérni azoktól a lelkes olvasóktól, akik napok óta várják a Tarr-kritikát, és különösen azoktól az Európa-díjas alkotóktól, akik rövid szöveges üzenetekben pedzegették állítólagos nyusziságom okát és esetleges kapcsolataimat a rendező félvilági kapcsolataival. Egyedül lelkiismeretemtől nem kell elnézést kérnem, arra vártam ugyan, hogy a vetítés élménye idővel megszépüljön, de a kívánt hatás elmaradt, és itt maradtam első benyomásaimmal, de legalább négy nap alatt láttam még egy jó kanadai és egy román filmet, egy erőske svédet, és szép naplamentéket.

Azt hiszem, a várakozás fájdalma nem ér fel A londoni férfi művészi értékével. Tarr legújabb filmje ugyanis egy furcsa, rosszul sikerült válogatás a Béla-univerzum legkeresettebb kliséiből, a krasznahorkai léthelyzet sikertelen áthelyezése a tengerpartra. Maloin (Miroslav Krobot), a történet főhőse úgy bóklászik a halszagú szélben, mint részeg magyar turista Korcsulán, aki az egész éves robot után képtelen ellátni a horizonig. Nem arról van szó, hogy nem értem (neadjisten nem szeretem) Tarr végtelen beállításait, lassú kameramunkáját, időkezelését és intergalaktikus hőseit, hanem éppen ellenkezőleg: láttam korábbi filmjeit, és tisztában vagyok azzal, hogy képes hihető világot teremteni, cselekmény nélkül történetet mondani, és a képeknek olyan textúrát adni, hogy a Burda magazin komplett szerkesztősége három hónapig a szabásminta feltérképezésén dolgozzon. A londoni férfi azonban nem büszkélkedhet ezekkel a jegyekkel, hanem – rossz szájízzel szólva – olyan, mintha Tarr Béla újra elvégezte volna a Tarr Béla-képzőt, ahol időközben nagyot zuhant az oktatás színvonala. A Georges Simenon novellája alapján írt történet valószínűleg azért indította be a rendező fantáziáját, mert hőse egy váltóőrtorony éjszakás dolgozója, aki a cselekmény nyitányában egy gyilkosság szemtanúja lesz. A hosszú első snitt indokoltsága ezzel el is van rendezve: a kissé felhízlalt Székely B. Miklósra emlékeztető Maloin állásából nézi végig a történéseket, a kamera leginkább tarkóját pásztázza, de a bonyolultan megkomponált 13 perces beállítás messze elmarad akár a négyperces Prológustól is. A megszokott módon bevilágított képnek ezúttal nincsen mélysége, és az esős kikötőben várakozó vonat úgy veti a fényt, mint egy műanyag szappanosdoboz. Cannes-ban minden írás az operatőr munkáját dícséri, számomra azonban a legkényelmetlenebb pillanatokat ez okozta, hiszen Fred Kelemen a pénzzel teli bőröndöt például úgy fényképezte, mint egy zsák szart.

Az egész mizériában a legkellemetlenebb a bevált elemek videoszakköri szintű használata: a bő két órába szorított cselekményt Tarr csak úgy tudja elmondani, ha az ellipsziseket és nagyjeleneteket ráérősebb munkáiból kölcsönvéve fogalmazza újra, és ezzel olyan hatást kelt, mintha Martin Scorsese készítene egy olyan mosópor-reklámot, melyben a háziasszony az egész házat bejárja, majd a végén a pincében betölti a gépet. Sajnos Tarr odáig merészkedik, hogy a kocsmajelenetek nagydoktoraként két percben az abszurdot is megkísérli megidézni, de csak arra futja neki, hogy kiparodizálja a Werckmeister-nyitányt: egy hosszú beszélgetés után a szereplők kisétálnak az italmérésből, és a háttérben egy csapat lokálpatrióta (köztük feLugossy úr) bűvésztrükköket produkál. Hasonló kudarc az étkezések ábrázolása – a kamera egyszer egy szentendrei ál-értelmiségit idéző észtéká-keretes öreg falatozásán pihen meg, máskor pedig Bók Erika (a macskás kislány a Sátántangóból) eszi nagy morcosan a kurva hideg levest.

Tarr Béla vagy félreértelmezte saját művészetét, vagy megviselte őt a film hosszan elhúzódó előkészítése. A londoni férfi más mesterek kései, nagy nyomás alatt készült munkáira emlékeztet (New York bandái, Túl a felhőkön, Ede megevé ebédem), és legalább ebben a tekintetben felzárkózik a nyugati színvonalhoz. Tilda Swinton pedig (mint alant látható) hasonlít David Bowie-ra…