Alkotók, gépek és alkotógépek

Hiába szopogatja a Bundesliga-frizurás sógor prütykét az udvarias ukrán tinilány, csak nem áll vigyázzba a kis Hitler a vernyseprogramban szereplő Import/Export című Ulrich Seidl-filmben. A nálunk a Kánikula bemutatása idején zseb-Hanekének becézett rendező önmagához képest magasra teszi a lécet, amikor egy Ausztriába tartó ukrán nő és egy Ukrajnába tartó osztrák fiú párhuzamos, de nem kapcsolódó történetét meséli el. A hiperrealista dráma színhelyeit Seidl megint úgy választja meg, hogy az ábrázolt világ groteszk, elemelt és szimbolikus legyen: hőseink kárpátaljai cigánypaneltelepen és bécsi elfekvő idősek otthonában töltik idejüket, az ukrajnai lakótelepi internetes szexközpont pedig csupán az alaphangot adja meg. Seidl ragaszkodik saját világához, melyben a taplók igazi taplók, az ártatlanok kiszolgáltatottak, és a kényelmeseknek súlyos perverzióik vannak. Nemzetközi fesztiválon kifizetődő lehet sokkoló-polgárpukkasztó filmesnek lenni, de hosszú távon nem érdemes beleragadni a szerepbe, csak ha az ember képes olyan megújulásokra, mint Bunuel.

A nap süt, a filmművészet halott. Legalábbis az eddig látottak alapján ez a kép kezd el kialakulni bennem. A meglepetések hiánya valószínűleg nem Cannes hibája, hanem a filmipar egészéé. Az rendben van, hogy a kommersz elárasztotta a világ multiplexeit, mert azok éppen ezért épültek, és addig nem is fog senki panaszkodni, amíg ki nem hűlt a pattogatott kukorica. A baj azzal van, hogy a rendszeres fesztiválkedvencek is csak a saját zsákutcájukban képesek hajtani. A Coen-fivérek, (vélhetőleg) Tarantino, Seidl és a többiek saját világukat tökéletesítgetik, saját magukat idézgetik, a frissítés pedig még várat magára. Félő, hogy A londoni férfi sem mond majd újat a Kárhozat után, sőt talán kevesebbet is. A gép működik, az alkotók pihennek.

Nem szabad persze keseregni, mert a magyar film erősebb, mint valaha: a Magyar Pavilonban ma délután 4 órakor jelentik be, hogy egy ausztrál cég újraforgatja az S.O.S. szerelem! című ősmagyar vígjátékot. Talán Csányi Sándor és Fenyő Iván tiszta tekintete visszahozza szívembe a reményt, és újra hinni tudok majd. Ha meg nem, legfeljebb iszunk egy sört.