Saturday, May 19, 2007

Idősek és túl fiatalok


A tegnapi nap döntően az élet és a halál jegyében telt. Mielőtt azonban részletekbe bocsátkoznék, kielégítem azon olvasók kíváncsiságát, akiket elsősorban a fesztivál általános jellege és létezésem milyensége érdekel. Nos, a cannes-i egy nagyon zsúfolt és izgalmas fesztivál. Adott egy Fesztiválpalota a Corisette-en, benne kisebb és nagyobb vetítőtermekkel, ezernyi egyenruhás fesztiválmunkással (lásd a fotót), mögötte egy hangyabolyhoz hasonló filmpiaccal, majd a tenger partján az egyes országok pavilonjaival, meg persze egy csomó jachttal, ahol különböző cégek látják vendégül a számukra kedves személyeket. A palotában zajlanak a hivatalos- és sajtóvetítések, a sajtótájékoztatók, és a nagy találkozások. Tegnap előtt például Juliette Binoche-ba botlottam bele, amint estélyi ruhában vonult egy vetítésre néhány komolyabb biztonságos ember társaságában. A palota és környezete azonban csak a jéghegy csúcsa: igaz, hogy a vörös szőnyeges vonulások miatt is bámészkodik a sok turista, a legtöbb interakció mégis a környező utcákban, hotelekben, villákban zajlik. A hatalmas szállodákban kisebb sajtókonferemciák zajlanak, és a limuzinok is innen viszik esténként mulatni a sztárokat. Az egyes filmek forgalmazásáért és promóciójáért felelős ügynökségek irodái a környező utcákban és villákban találhatók, itt lehet kilicselni kiváló interjú-lehetőségekért. Szintén a közelben fekszenek a Kritikusok Hete és a Rendezők Kéthete programok filmjeit vetítő mozik. Ha már itt tartunk, elmesélem, milyen filmes szekciókból áll a program, ám előbb leszögezek valamit: a közvélekedéssel ellentétben nem azért írtam eddig keveset, mert ittam, mint egy állat (képzeletbéli számlámom körülbelül 3 sör és 1 pohár bor szerepel, ráadásul tegnap a Skandináv Terasz nyitópartijára sem jutottam be), hanem mert egész nap vetítések és interjúk között rohangáltam, és még Robbal sem sikerült összefutnom…

Szóval a szekciók: a legmenőbb természetesen a játékfilmes versenyprogram, ahol Tarr Béla filmje száll versenybe Kim Ki-duk, a Coen-testvérek, Tarantino és a többi világmegváltó munkáival. Aki részletekre kíváncsi, látogasson el a www.festival-cannes.fr oldalra, és töltsön le egy dögös pdf-file-t a filmekről. Szintén Arany Pálmáért versenyeznek a rövidfilmek, de köztük idén nincsen magyar. Miként az egyéb szekciókban sem. Az Un certain regard szekció szintén a hivatalos programhoz tartozik, itt vetítik többek között a svéd Roy Andersson (Dalok a második emeletről) új groteszkét, valamint Barbet Schroeder dokuját, melyről hamarosan hosszabban írok. A hivatalos programon kívül két komoly, amolyan fringe szekció vetít még filmeket: a Rendezők Kéthete Anton Corbijn Control című Joy Division-életrajzi filmjével nyitott, de nem aratott nagy sikert, a Kritikusok Hete pedig az Héros című francia filmmel, melyre nem jutottam be, de ma délután interjúzom a rendezővel és a főszereplőkkel. Felejthetetlen lesz!

Dióhéjban ennyit érdemes tudni a fesztiválról, meg persze azt, hogy jövő hét vasárnapig tart, és addig minimum két infarktust és három bolgár barátnőt lehet összeszedni, ha az ember komolyan gondolja hivatását. De én komolytalan vagyok, ezért kímélem az egészségemet, és sokat gondolok szerelmemre, Isabelre, akinek hétfőn lesz a születésnapja, és ez alkalomból ma írattam neki alá egy képeslapot Julianne Moore-ral, akivel a Carlton Hotel halljában futottam össze, amikor táskájában kotorászott. Mindenkit megnyugtathatok: a színésznő egyszerűen lenyűgöző, nekem remegett a lábam, amikor mellette álltam. Pedig a Croisette tele van mutatós nőcskékkel, nem egynek olyan hosszú a lába, mint (hogy stílusos legyek) a Sátántangó. Moore mégis valószínűleg a legszebb emlékem marad az idei fesztiválról.

És most az életről és a halálról: a tegnapi első filmem a román versenyfilm volt, annak a Cristian Mungiunak a munkája, kinek Nyugat című filmjét az Európa Filmhéten néhány éve bemutatták. Új munkája, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap nagyon erős dráma a nyolcvanas évek végéről, egy fiatal egyetemista lánnyala a történet középpontjában. Otilia kollégiumi szobatársnőjének segít átesni egy illegális abortuszon, de a dolog nem megy olyan „simán“, mint azt a lányok remélték. Az abortuszt levezető gazember személyében fellépnek bizonyos komplikációk, és a rémálomból még sötétebb rémálom lesz. Mungiu nagy biztonsággal vezeti színészeit a keveset mozgó kamera előtt, olyannyira, hogy az ember azt hihetné, nem az abortusz végzett a négyhónapos magzattal, hanem maga a feszültség. A 87-es életképek simán felidézték gyermekkori erdélyi útjaim legrosszabb pillanatait, amikor pedig ma délelőtt találkoztam a férfi főszereplővel, nem szívesen fogtam vele kezet: egy állatot láttam benne, pedig valójában rendkívül finom és intelligens ember, a bukaresti Nemzeti Színház tagja. Vele (Vlad Ivanov) és az állapotos lányt alakító Laura Vasiliuval találkoztam ma reggel, és megtudtam, hogy a színésznő nem, csak Vlad találkozott a forgatás előtt egy nővel, aki annak idején 15 (!) abortuszt végzett el önmagán, és úgy beszélt a folyamatról, mintha egy sütireceptet mondana el. A forgatáson aztán a lányok rendesen be voltak rezelve, mert nem tudták, hogyan működik a dolog, Vlad pedig profiként mozgott körülöttük, rendesen meghökkentve ezzel őket. Az eredmény pedig elismerést érdemel: egy okos, kimért, hatásos kamaradráma kiváló történetvezetéssel és világfestéssel. Ha Tarr Béla filmjében nem lesz egy törölközőbe csomagolt magzat, a románok bizony könnyedén elvihetik a pálmát. Bocsánat a kemény szavakért, ez a helyzet.

Szintén nem fest túl rózsás képet a világ állapotáról Barbet Schroeder filmje, A terror ügyvédje, melynek az a Jacques Verges a főhőse, aki a terrorizmus 50 éve alatt szinte minden olyan terroristát ügyvédként védett, akinek a neve újságok címlapjára került. Verges ma 82 éves, félig vietnami származásának köszönhetően kinéz körülbelül 60-nak, és meg van győződve arról, hogy Schroeder filmje csakis azért zseniális, mert ő szerepel benne. Annyiban igaza van, hogy az ő figurája még a Szomszédok következő 1000 epizódját is elvinné a hátán: hozzá hasonló gátlástalan és elvtelen embert nem nagyon hord hátán a Föld, ő ugyanis az egyik pillanatban a lyoni mészáros Barbie-t védi, a másikban pedig a kommunista Carlost. Közben élénken hangoztatja, hogy számára az elnyomás elleni harc a legfontosabb, és hogy minden olyan embert meg akar menteni, aki kirakatper áldozata. Az már részletkérdés, hogy az algériai szabadságharcos nők megsegítésétől rögös út vezet különböző afrikai diktátorok védelméig, és hogy svájci náciktól nem szép dolog pénzt elfogadni. Schroeder filmje természetesen izgalmas vállalkozás, csak kicsit sűrű és hosszú, annak ellenére, hogy egy ember tevékenységén keresztül mutatja be a terrorizmus első 50 évét.

A Coen-testvérek legújabb filmjének főhőse szintén öreg, de nem olyan szerencsés, mint Verges. Tommy Lee Jones Bell serifet alakítja a No Country for Old Men című krimiben, mely sokkal jobb lenne, ha nem az öreg fazon keretezné a történetet. A texasi cselekménynek beszédesebb címe lehetne a Forró Fargo, hiszen nagy az átfedés a két film között: nyugis rendőrök, elmebeteg bűnözők, groteszk helyzetek, kendőzetlen erőszak és fekete humor adják a film javát. A tesók továbbra is kiválóan vezetnek fel figurákat és kellemetlen helyzeteket, mindenkinek megvan a maga kis szerszáma és beszólása, csak az a nagy hiba, hogy megint úgy nyírnak ki fontos szereplőket, mintha orrot fújnának. Hiába vegyül azonban vér a takonnyal, a No Country for Old Men a végére (ami meglehetősen messze van) érdektelenné válik, mert a legnagyobbak már elhullottak, az életben maradottak pedig nem elég bölcsek ahhoz, hogy levonják a tanulságokat, mert nem kavarodtak elég bajba. A kemény vonalas Coen-rajongók nem fognak panaszkodni, mert megkapják az adagjukat, azok azonban, akik valamikor a Kegyetlen bánásmód idejében pártoltak el barátainktól, nem fognak visszatérni táborukba.

Nagy az élet a Riviérán, per pillanat minden fotósnak remeg a mutatóujja, mert hamarosan a U2 tagjai pózolnak a palota tetején – ők ugyanis a U2 3D című koncertfilmet promotálják. Hamarosan újabb falatokkal jelentkezem, addig is: nektek a Balaton a Riviéra☺

1 comment:

keni said...

jó látni hogy nem halt még ia romantika világból (és csmozi szívéből)