Rutinfasizmus

Kerek évforduló ide vagy oda, Cannes nem változik semmit – állapítottuk meg kedves dán kolleganőmmel, akivel orrlógatva vonultunk el a Semaine de la Critique nyitóvetítése előtt kígyózó sorból, mert az Héros című francia filmről annak ellenére lemaradtunk, hogy hevesen (és persze udvariasan, tehát összességében határozottan) érveltem bejutásom fontossága mellett, hiszen szombaton elvileg interjút készítek a rendezővel. Ha még akkor is elég határozott leszek, talán meg sem kell majd néznem a filmet…

Az első nap az adminisztrációé volt, mert ez a fesztivál nem csak a film, de a soklépcsős bürokrácia és a határozott visszautasítások ünnepe is. Az első napon sorban kell állni a nyakba akasztható belépőért, amivel aztán minden nap szertartásosan újabb sorokat lehet végig állni: biztonsági ellenőrzés, belépőellenőrzés, terem előtti sorállás – ezernyi, főleg olasz, angol és amerikai középkorú újságíró társaságában. A fesztiváljárók birkaszellemét kiválóan egészíti ki a szervezők és ügynökségi munkatársak szigora, az évek során rutinná vált figyelmes bunkósága. Rutinfasizmus ez a javából, mely arra elegendő, hogy a tíznapos rendezvény rendben lefolyjon, de arra már nem, hogy az emberek jól érezzék magukat.
Mint minden embertelen helyzetben, itt is lehet tanult viselkedéssel harcolni a túlélésért. Svejk is kibírta valahogy az első világháborút (legalábbis amíg a szerző diktálta kalandjait), pontosabban eredeti állapotához képest nem sérült az agya, én is jó eséllyel pályázok hát arra, hogy a rengeteg sorbanállás, kilincselés és udvarias érvelés után sem leszek hülyébb szokásos önmagamnál, sőt mivel amúgy sem vagyok a társadalmi idomulás bajnoka, talán könnyebb is lesz a dolgom…

Nem titok, és nem is szégyenlem, hogy tegnap még nem láttam filmet, de eltökélt szándékom, hogy ma bejutok A terror ügyvédje című dokura, mely egy elvtelen párizsi mukiról szól, aki különféle tömeggyilkosokat és diktátorokat védett különféle bíróságokon. Le kell csekkolnom továbbá a Magyar Filmunió pavilonját a Croisette-en, mert ott számtalan magyar filmes, újságíró, kultúrdiplomata és Tarr Béla-rajongó fordulhat elő. Meg kell továbbá találnom Rob barátomat, aki az utóbbi években az Ír pavilon csaposaként ápolta lelkemet és májamat. Nagyon komoly játékos, nélküle elképzelhetetlen a fesztivál…

És most következzen néhány kósza jóslat és latolgatás. Elsőként meg kelle említenem, hogy 93 éves nagypapám az imént skype-on parancsolta meg, hogy hozzunk haza díjakat Tarr Bélával, majd mondott egy versikét: Mindenki kopasz, senki sem Tarr, az egész világ egy szarr. A londoni férfit egyébként kedden este vetítik a sajtó számára, Tarr Béla pedig szerda délelőtt tart sajtótájékoztatót, de remélhetőleg lesz egyéb alkalmam is megtudni ezt-azt a film fogadtatásáról és rendezőnk lelkiállapotáról. Úgy érzem, lesz miről tudósítani… Ami pedig az esélylatolgatást illeti, az az érzésem, hogy idén nem lesznek nagy meglepetések, inkább politikus, könnyen magyarázható döntések. Szemtanúk szerint Wong Kar-wai filmje nem egy nagy eresztés, és azt sem értem, a Death Proof mit keres a versenyprogramban. Az Államokban ugyanis már bemutatták a Grindhouse-t, melyet Tarantino és Rodriguez együtt rendezett a szutyokmozi iránti tiszteletük jegyében. A film két részből áll: egy mutánsos zombifilmből (Terrorbolygó) és egy kaszkadőrös hajszafilmből (Halálbiztos), és ez utóbbit Tarantino újravágta és kiegészítette pár szaftos jelenettel. Mindezzel csupán annyi a bibi, hogy egy műfaji ikertisztelgésnek szánt hobbifilmet meglehetősen problémás kettévágni, majd az egyik darabját egy puccos fesztiválon eladni művészfilmként. Hogyan képviselhet egy megcsonkított, majd felfújt akciófilm egy új műfajt, vagy akár bármilyen művészi értéket? Majd meglátjuk!
Addig is néhány színes kishír azoknak, akiknek ez kell: Michael Moore és Jason Statham egy repülőn utazott Zürichből Nizzába. Moore kövér, Statham pedig alacsonyabb, mint Humphrey Bogart. Ámen.