Hirtelen eljöttem Berlinbe a hatvanadikra. Nem terveztem, de megtettem. Álljon itt ennek örömére egy dal, amíg holnap felveszem a passzomat és átnézem, mit tehetek a publikumért.
A biztonság kedvéért persze este elmegyek a Magyar Házba, ahol Cadik doktor segedelmével lesz egy buli, meg sok magyar.
m.
Sunday, February 14, 2010
Monday, May 25, 2009
Én megmondtam
Általában nem szoktam eltalálni, mely színészeket díjazzák Cannes-ban - hiszen nem látok minden filmet -, most azonban biztos voltam egy színész és egy színésznő győzelmében. Tanúim vannak rá, hogy az utóbbi napokban rendszeresen és hangosan hangoztattam, hogy igenis Charlotte Gainsbourg (Antichrist) és Christoph Waltz (Inglorious Basterds) érdemli a legjobb alakítás díját! És lám: megkapták. Nagy öröm ez számomra, egyrészt mert Charlotte az egyik nagy kedvencem, és játéka láttán büszke voltam arra, hogy nem hiába szeretem: egy egyenetlen és borzalmasan nehezen megjeleníthető történetben nagyszerűen helytállt, és életet adott egy korábban soha nem látott jellegű (mélységű és sekélységű) karakternek.
A másik szerencsés, Christoph Waltz számomra teljesen ismeretlen volt korábban, mert nem nagyon láttam német tévéfilmeket, de a Becstelen Brigantyk vetítése után napokig az ő alakítása járt a fejemben. Valamint az a kurva jól megírt karakter, amit volt szerencséje kibaszott jól eljátszani. Waltz nagy spíler, Tarantino pedig szépen a feneke alá tolta a széket, hogy kedvére parádézhasson. Szép dolog, hogy Quentin bácsi nemcsak levitézlett hollywoodi színészeket fedez fel újra, de egy Európában játszódó háborús film kedvéért hajlandó keresni egy olyan tévészínészt, aki - talán saját tudtán kívül - valami rendkívülire képes.
További fontos díjak:
Arany Pálma - Michael Haneke: Das Weisse Band (ez a díj definíció szerint a zsűrielnök választása, Isabelle Huppert márpedig a mai napig hálás Hanekének azért, hogy nagyot alakíthatott A zongortanárnőben)
A Zsűri Nagydíja - Jacques Audiard: Un prophete
Életműdíj - Alain Resnais (ő egyébként a versenyben is indult)
Legjobb rendezés - Brillante Mendoza: Kinatay
A Zsűri Díja (megosztva) - Andrea Arnold: Fish Tank, Park Chan-Wook: Thirst
Legjobb forgatókönyv - Mei Feng: Spring Fever (meleg témájú kínai film, titokban forgatták)
Jó hír továbbá, hogy az Un Certain Regard szekcióban a Certain Regard-díjas Dogtooth (Yorgos Lanthimos) mellett a Zsűri Díjával ismerték el a román Politist, Adjectivet (Corneliu Porumboiu), illetve hogy a belga-magyar koprodukcióban készült Lost Persons Area, Caroline Strubbe filmje (melynek női főszereplője 4 unicummal virít a lenti index-videóban) a legjobb forgatókönyvnek járó díjat kapta meg a Kritikusok Hete szekció zsűrijétől. Hurrá!
Búcsúzóul megosztom veletek, kedves hűséges olvasók a TV Kikoto cannes-i stábjának állandó himnuszát, mely most a Politist, Adjectiv alkotóinak szól. Amikor az előadó Cleopatra Stratanról kérdeztem a román filmeseket, Hanno Höfer rendező azt mondta, hogy most már nem szimpatizál a kislánnyal, mert kinőttek a fogai... Fogadjátok szeretettel Cleopátrát a román Riviéráról!
Saturday, May 23, 2009
11. nap a TV Kikoto idei életében
Itt egy újabb video az indexrűl:
Valamint nagy szeretettel küldök egy nagyszerű Bowie-számot azoknak, akik kedvelik a Vékony Fehér Herceget, meg Tarantinót, a Becstelen Brigantyk egyik csúcsjelentében ugyanis ez a zene dübörög!
Valamint nagy szeretettel küldök egy nagyszerű Bowie-számot azoknak, akik kedvelik a Vékony Fehér Herceget, meg Tarantinót, a Becstelen Brigantyk egyik csúcsjelentében ugyanis ez a zene dübörög!
Coco és fűszerek
Mókásabb kedvű olvasóimra gondolva megosztok pár szaftos titkot az idei fesztivállal kapcsolatban.
1. Willem Defoe az [origo] filmklub munkatársának, Robinak elárulta, hogy az ő pénisze jóval szebb, mint az Antikrisztusban szereplő faszdublőré, illetve az a műpöcs, amiből a történet egy pontján vér serken.
2. Angelina és Brad a napokban megint összeszólalkoztak, és Pitt a hallgatózó szobalányhoz hozzávágott egy empire komódot, majd megskalpolta.
3. Tarantino egy finn lány mellett ülte végig a dél-koreai Mother vetítését.
4. Tarr Béla a sertésinfluenzától való félelmében idén Andy Vajna helikopterén töltötte a fesztivált.
5. Justin Long a Drag Me to Hell kapcsán elkezdett nekem Marxról és az osztályharcról magyarázni, de sajnos lejárt az időnk. Miként Marxnak és az osztályharcnak is.
6. A város legkellemesebb pontja a Palotától la Bocca felé vezető sétány mellett húzódó kikötő eleje, ahol a halászok nappal hálót szőnek-javítgatnak. Itt lehet kiválóan ízlelgetni a provence-i fűszerekkel ízesített cigaretliket.
És most, rövid híreink után jön a szigorú szakmázás. Mint általában. A fesztivált záró Coco Chanel és Igor Stravinsky jó példa arra, hogy Cannes-ban szoros a puccos francia művészek és a tehetséges oroszok összefonódása. Azt beszélik, az orosz újgazdagok már a fél várost felvásárolták, és lám már saját zárófilmjük is van. Malagyec! Jan Kounen, a Doberman és a Blueberry rendezője nem sok akciót és pszichedéliát csempészett ebbe a történetbe, mely a francia divatdiktátornő és az orosz zeneszerző állítólagos szerelméről szól. A szimpatikus módon több nyelven beszélő film a két főhős erős karakterére épít, nagy teret hagy a nagyszerű zenéknek, de sajnos kicsit zagyva. És minden bizonnyal (legalábbis a Wikipedia adatai szerint) van benne egy hatalmas hiba: a film szerint Coco először 1913-ban, egy botrányba fulladt balettelőadáson találkozik Stravinsky (most angolosan írom) zenéjével, és amikor 1920-ban a zeneszerző és családja hozzá költözik, Igor hozzá lát A tavasz ébredése komponálásához. Namost A tavasz ébredése elvileg 1913-ban született, azaz a film logikáját követve Chanel éppen annak a darabnak a születésén hallotta először későbbi szerelme zenéjét, melyet aztán az ő bábáskodása alatt írt meg. Megkérem a Fidelio szerkesztőségét, hogy tegyenek rendet ebben a kérdésben!
1. Willem Defoe az [origo] filmklub munkatársának, Robinak elárulta, hogy az ő pénisze jóval szebb, mint az Antikrisztusban szereplő faszdublőré, illetve az a műpöcs, amiből a történet egy pontján vér serken.
2. Angelina és Brad a napokban megint összeszólalkoztak, és Pitt a hallgatózó szobalányhoz hozzávágott egy empire komódot, majd megskalpolta.
3. Tarantino egy finn lány mellett ülte végig a dél-koreai Mother vetítését.
4. Tarr Béla a sertésinfluenzától való félelmében idén Andy Vajna helikopterén töltötte a fesztivált.
5. Justin Long a Drag Me to Hell kapcsán elkezdett nekem Marxról és az osztályharcról magyarázni, de sajnos lejárt az időnk. Miként Marxnak és az osztályharcnak is.
6. A város legkellemesebb pontja a Palotától la Bocca felé vezető sétány mellett húzódó kikötő eleje, ahol a halászok nappal hálót szőnek-javítgatnak. Itt lehet kiválóan ízlelgetni a provence-i fűszerekkel ízesített cigaretliket.
És most, rövid híreink után jön a szigorú szakmázás. Mint általában. A fesztivált záró Coco Chanel és Igor Stravinsky jó példa arra, hogy Cannes-ban szoros a puccos francia művészek és a tehetséges oroszok összefonódása. Azt beszélik, az orosz újgazdagok már a fél várost felvásárolták, és lám már saját zárófilmjük is van. Malagyec! Jan Kounen, a Doberman és a Blueberry rendezője nem sok akciót és pszichedéliát csempészett ebbe a történetbe, mely a francia divatdiktátornő és az orosz zeneszerző állítólagos szerelméről szól. A szimpatikus módon több nyelven beszélő film a két főhős erős karakterére épít, nagy teret hagy a nagyszerű zenéknek, de sajnos kicsit zagyva. És minden bizonnyal (legalábbis a Wikipedia adatai szerint) van benne egy hatalmas hiba: a film szerint Coco először 1913-ban, egy botrányba fulladt balettelőadáson találkozik Stravinsky (most angolosan írom) zenéjével, és amikor 1920-ban a zeneszerző és családja hozzá költözik, Igor hozzá lát A tavasz ébredése komponálásához. Namost A tavasz ébredése elvileg 1913-ban született, azaz a film logikáját követve Chanel éppen annak a darabnak a születésén hallotta először későbbi szerelme zenéjét, melyet aztán az ő bábáskodása alatt írt meg. Megkérem a Fidelio szerkesztőségét, hogy tegyenek rendet ebben a kérdésben!
165 perc lebegés
Gaspar Noét nem kell bemutatni annak, aki tisztában van azzal, hogy Monica Belluccit 9 perc alatt lehet igazán eredményesen megerőszakolni egy aluljáróban. Az argentin születésű francia filmes hét évvel ezelőtt Visszafordíthatatlan című filmjével meglehetős botrányt kavart a Croisette-en, mert a közönség gyomra még nem volt hozzászokva az erőszakkal átitatott pornográfiához. Azóta sok víz lefolyt a Palais gurgulákkal és nikotinos köpetekkel színezett piszoárjain, és a 2003-as Brown Bunny (Vincent Gallo) után Lars von Trier Antikrisztusa legfeljebb azokat botránkoztatta meg, akik a Szegénylegények cannes-i bemutatóján aludtak be, és csak most tértek magukhoz. Pedig vannak csecsek abban is, bőven.
....................................ENTER.................................
Nos, Noé idén újabb, nyíltan szexuális, de sőt drogos filmmel van versenyben, mit ne mondjak, nem sok eséllyel. Ritka a búgás a premieren, az Enter the Void azonban megkapta a magáét a Lumiere teremben. A dolog nem meglepő, az emberek ugyanis elég nehezen viselték a Tokyo magánlakásai és középületei feletti két és fél órás lebegést, mely a történet szerint a főhős frissen kiszabadult lelkének pislákolása. Történik ugyanis, hogy egy tejfeles képű amerikai gyerek a japán fővárosban keveredik drogkereskedelembe, de miután egyik haverja földobja őt, a rendőrök egy klotyóban lelövik, és lelke a tibeti Halottaskönyv leírásának megfelelően lebegésbe kezd. Az Enter the Void a rendező definíciója szerint pszichedelikus melodráma, de valójában hosszan elnyújtott tripfilm. Már a cselekmény elején a főhős szemszögéből látjuk a történéseket (a kamera pislog is!), majd némi DMT bevitele után adódik egy kedves fraktál-tépelődés, a lövés után pedig csak a lebegés. Megtudjuk, Tokyo mocskos utcáin és klubjaiban ki hogyan él tovább a teherrel, és láthatunk régi emlékeket is - csak hogy tisztább legyen a kép. A lebegő, fényes tárgyakon keresztül hatoló kamera képe finoman szólva kikészíti a nézőt, mert a dolgok csak történnek és történnek, a szereplők viszonylag hamar dugásra fanyalodnak, a bonyodalom csak nem akar megoldódni, a szék pedig kényelmetlen.
Hősünk a Halottaskönyv utasításai szerint szépen megtalálja halála értelmét, és új életében remélhetőleg úgy fog félni a drogoktól, mint uszkár a hajfestéktől. És talán Gaspar Noé is elgondolkodik azon, hogy filmjét a nézők nézik.
....................................ENTER.................................
Nos, Noé idén újabb, nyíltan szexuális, de sőt drogos filmmel van versenyben, mit ne mondjak, nem sok eséllyel. Ritka a búgás a premieren, az Enter the Void azonban megkapta a magáét a Lumiere teremben. A dolog nem meglepő, az emberek ugyanis elég nehezen viselték a Tokyo magánlakásai és középületei feletti két és fél órás lebegést, mely a történet szerint a főhős frissen kiszabadult lelkének pislákolása. Történik ugyanis, hogy egy tejfeles képű amerikai gyerek a japán fővárosban keveredik drogkereskedelembe, de miután egyik haverja földobja őt, a rendőrök egy klotyóban lelövik, és lelke a tibeti Halottaskönyv leírásának megfelelően lebegésbe kezd. Az Enter the Void a rendező definíciója szerint pszichedelikus melodráma, de valójában hosszan elnyújtott tripfilm. Már a cselekmény elején a főhős szemszögéből látjuk a történéseket (a kamera pislog is!), majd némi DMT bevitele után adódik egy kedves fraktál-tépelődés, a lövés után pedig csak a lebegés. Megtudjuk, Tokyo mocskos utcáin és klubjaiban ki hogyan él tovább a teherrel, és láthatunk régi emlékeket is - csak hogy tisztább legyen a kép. A lebegő, fényes tárgyakon keresztül hatoló kamera képe finoman szólva kikészíti a nézőt, mert a dolgok csak történnek és történnek, a szereplők viszonylag hamar dugásra fanyalodnak, a bonyodalom csak nem akar megoldódni, a szék pedig kényelmetlen.
Hősünk a Halottaskönyv utasításai szerint szépen megtalálja halála értelmét, és új életében remélhetőleg úgy fog félni a drogoktól, mint uszkár a hajfestéktől. És talán Gaspar Noé is elgondolkodik azon, hogy filmjét a nézők nézik.
Friday, May 22, 2009
kísérleti adás
Forgatgatunk, forgatgatunk Petyával, csak vágni nincsen idő. Ezt a kis anyagot Pesten rakták össze az index munkatársai:
jó mulatást!
m
u.i.: azóta megborotválkoztam....
jó mulatást!
m
u.i.: azóta megborotválkoztam....
Thursday, May 21, 2009
Pokoli jó szórakozás
Sam Raimi a nyolcvanas években humoros-sajátos horrorfilmekkel alapozta meg nevét (The Evil Dead 1-3.), majd jó pár thriller és akciófilm után jelen évtizedünkben a Pókember-trilógia készítésével volt elfoglalva. Most azonban - minden jóérzésű ember örömére - egy kis kirándulás erejéig visszatért a horrorhoz, igaz, a Drag Me to Hell nem annyira véres, mint korai filmjei, de legalább nagyon vicces. Raimi nagyon okos filmes: pontosan ismeri a szükséges arányokat a valós és a természetfeletti keverésénél (ráadásul jól ért mindkettő bemutatásához), úgy vág képet és hangot, hogy az ember menten behugyozik, egy nem túl bonyolult cselekményt is kerek és fordulatos egészként tud prezentálni. Nagy előnye továbbá a filmnek - melyet egyébként versenyen kívül, vélhetőleg a francia bemutatóhoz igazítva vetítenek a Croisette-en -, hogy a főszerepet az az Alison Lohman játssza, akire a Trükkös fiúkban (Ridley Scott) volt érdemes felfigyelni, és elég dögös volt Az igazság fogságában című Egoyan-filmben is. A kislány elég törékeny teremtés, de kiválóan lehet filmezni az arcát - egyszóval igazi áldozat-karakter. A történetben rendeltek mellé egy jólelkű fiút is, akit Justin Long játszik. Ő manapság Shia LeBeouf halványabb, komikusabb és kevésbé vagány megfelelője, aki azért annyira kemény, hogy a Die Hard negyedik részében végigpörögte a fél USA-t Bruce Willis oldalán. Nos, ők ketten igazán édesek a filmben, de az igazi élvezetet nem szerelmük, hanem az a para jelenti, amit a lányra olvasott átok okoz.
............................"Mami, a mellemet is!".............................
Bizony, miután a bájos kis Alison nem ítél meg némi hitelhaladékot egy rozzant öregasszonynak, az magyarul (!!!) olvas rá egy komolyabb átkot, minek következtében a lányt három napig látomások és természetfeletti jelenségek gyötrik, hogy utána elnyelje őt a pokol tüze - hacsak ki nem talál valamit ellene. A Drag Me to Hell átmenet igazi horror és horrorvígjáték között, a dolgok ugyanis élesben és komolyan folynak, a figurák szépen kidolgozottak, de maga az akció helyenként annyira groteszk, hogy az ember két sikongatás közben hahotázik egyet. Nagy öröm a nyári kasszasiker-jelöltek érkezése előtt látni egy minden ízében profi és szórakoztató horrort, mely erkölcsi tanmesének is kiválóan beillik.
............................"Mami, a mellemet is!".............................
Bizony, miután a bájos kis Alison nem ítél meg némi hitelhaladékot egy rozzant öregasszonynak, az magyarul (!!!) olvas rá egy komolyabb átkot, minek következtében a lányt három napig látomások és természetfeletti jelenségek gyötrik, hogy utána elnyelje őt a pokol tüze - hacsak ki nem talál valamit ellene. A Drag Me to Hell átmenet igazi horror és horrorvígjáték között, a dolgok ugyanis élesben és komolyan folynak, a figurák szépen kidolgozottak, de maga az akció helyenként annyira groteszk, hogy az ember két sikongatás közben hahotázik egyet. Nagy öröm a nyári kasszasiker-jelöltek érkezése előtt látni egy minden ízében profi és szórakoztató horrort, mely erkölcsi tanmesének is kiválóan beillik.
Subscribe to:
Posts (Atom)