Szerencsére tegnap elkiabáltam magam, mert szinte közvetlenül azután, hogy eltemettem a filmművészetet, ismét találkoztam egy olyan emberrel, aki miatt érdemes lehet filmekkel foglalkozni. A szóbanforgó rendező az iráni-amerikai Ramin Bahrani, akinek Man Push Cart című előző munkája számos fesztivált megjárt (London, Thesszaloniki, Bécs), most pedig Chop Shop című kis remekét vetíti a Rendezők Kéthete szekció. A film főhőse egy tizenkét éves latino kisfú, Alejandro, aki egy New York-i garázssoron él és dolgozik: autókat terel be a műhelybe, fényez, csavaroz, takarít. A dokumentarista hitelességgel forgatott, mégis alapvetően karakter vezérelte dráma klasszikus felnövekvéstörténet, egy önellátó kisfiú elvetélt álmának mozgóképes temetése. Nem elég ugyanis, hogy Ale minden összespórolt és összelopott pénzét egy rozsdás kisbuszra költi, de időközben azt is megtudja, hogy nővére prostituálja magát, így aztán alapjaiban omlik össze instabil, de jól kitámasztott világképe. A főszereplő Alejandro Polanco a koszos kis hős szerepében simán lejátssza a Sorstalanság Nagy Marcellját, sőt elszántságával és rendíthetetlen igazságérzetével még De Nirót is felidézi A taxisofőrből. A rendező Bahranit nyilvánvalóan foglalkoztatja az elnyomottak, a szociális kisebbségek élete, de személyes élményei ellenére nem erőlteti bele saját személyiségét a történetbe, hanem még egy lépéssel távolabb áll a kamerától, mint pályatársai általában: aprólékos helyszínábrázolással és amatőr szereplőkkel törekszik hitelességre, de jó érzéke van a filmes elbeszéléshez is, ezért szerecsére nem remegő kézikamerával mutat hosszan unalmas munkafolyamatokat, hanem a lényegre koncentrál, és történetet épít. A Bahranival készített interjúm felüdülés volt előző napi kiábrándulásom után, olyan nagy nyugalommal és magabiztossággal beszélt a történet és a való események bemutatásának fontosságáról, a rendező és a film szerepéről. Meg persze az is kiderült, hogy operatőre hatalmas Tarr Béla-rajongó, és mindent megadna azért, hogy megölelhesse a töki férfit...
Rizikósnak indult, mégis nagy tapsot aratott az amerikai trash mestere, Abel Ferrara versenyen kívüli filmjének vetítése. A várakozásokat nemcsak a rendező előző munkája, a Mária Magdolna emléke, de Asia Argento szerepeltetése is csökkentette, de szerencsére kellemesen csalódtam. A Go Go Tales altmani részletgazdagsággal megfestett társulatrajz, egy New York-i Go Go bár dolgozóinak és vendégeinek bemutatása. A téma kissé közhelyes ugyan, de ne számítsunk unalmas percekre vagy önismétlésre: Ferrara szinte lynchi univerzumot teremt, köszönhetően nem utolsósorban Willem Defoe, Bob Hoskins és még pár különleges arc szerepeltetésének, de a pokolbéli szórakoztató egység felplánozásának is. Félsötétben, színpadi lámpák is kiégő szoláriumcsövek fényében látjuk a történet első felében szinte megállás nélkül vonalgó hölgyeket és gazdáikat, a cselekmény előterébe kerül egy nyertes, de elvesztett lottószelvény, az utolsó harmadban pedig betrippezett óvodáscsoportként emelkedik el a sztori a reális gyökerektől: kiderül, hogy az éjszaka egy pontján a Go Go bár bezár, és átalakul kabarévá, ahol a táncoslányok és kidobóemberek adnak elő egzisztencialista-expresszionista színpadi gyakorlatokat. Furcsán hagzik, és az is. De annyira, hogy a baszós fejű Asia Argento sem tudja elrontani, sőt: belevaló mozgásával és formás melleivel a film egyik legjobb alakítását nyújtja, és közben még egy kutyát is lesmárol. Ferrara gond nélkül mesél, épít szürreális világot, és még poénra is futja neki: sok kicsire film közben, és egy nagyra a végén.
Most kicsit izgatott vagyok, mert lélekben már A londoni férfi 3/4 8-as vetítésére készülök. Hátha Víg Misi zenéje talán varázsol majd egy kis balatoni hangulatot a palotába...
No comments:
Post a Comment