Ember az ember ellen

A fesztivál első napjaiban a miatt panaszkodtam úti- és sorstársaimnak, hogy rettentő kevés az olyan film, ami valós és hihető problémákról, az általunk ismert életről szól. Aki nagyot akar kaszálni, az kacifántos-felfújt történeteket kreál, sokkol és elképeszt, azaz lényegében a vászonra maszturbál. Úgy tűnik, maszturbátor alkotóból idén akad szép számmal, az ismertek és a kevésbé ismertek között is. A koreai Joon-ho Bong (tavaly a Tokyo! egyik epizódját rendezte) Mother című filmje iskolapéldája az ázsiai mozi szórakoztatva sokkoló ágának, van benne ugyanis minden, amit a világnak ezen a felén szeretni vélünk: erőszak, gyagyaság, humor, rejtély. Kíváncsi vagyok, hogy Koreában szívesen nézik-e a közemberek a Motherhöz hasonló filmeket, vagy csak legyintenek, mondván: "Nyugaton ezt is beszopják!" Nos, természetesen beszopják, egyébként nem szerepelne a Certain Regard-ban, meg hamarosan az összes komolyabb fájlcserélőn, ahonnan számítógép előtt élő embertársaink az élet értelmét remélik letölteni. Vagy egyszerűen azzal akarnak villantani a 4-6-oson, hogy ők már nem a Lolka és Bolkát nézik, hanem valami jóval távolibbat. A filmmel egyébként nincsen semmi komoly gond: hősnője egy ütődött fiát egyedül nevelő anya, aki tűzön-vízen át kiállna gyermeke védelmében, még akkor is, ha ehhez neki is súlyos bűnt kell elkövetnie. A koreai Törőcsik Mari által játszott figura nehezen feledhető, hiszen már a főcímben feltűnik egy búzamezőn táncolva, majd Szupernagyi bátorságával nyomoz, a sok egyéb elkoptatott karakter (bolond fiú, vicces rendőrök, telefonokat bütykölő iskolás lányok, kedves hajléktalan) azonban a műfajhalmozás sötét barlangjába taszítja a filmet.

Félelmetes helyzeteket és figurákat lehet persze találni a valóságban is, főleg, ha az ember visszatekint pár évszázadra, amikor az uralkodók vidáman végeztették ki leghűségesebb szolgáikat, ellenségeikről nem is beszélve. Pavel Lungin Franciaországban igen kedvelt orosz filmes (Esküvő, A kiskirály) meglepő módon arról a rettegett Ivánról készített filmet, akit Ejzenstein 1945-ben finoman szólva életre keltett. Lungin filmje a cár és Filipp metropolita viszályáról szól, sok kínzásjelenettel, valamint nagy nézésekkel és grimaszokkal elbeszélve, ám A cár (ez a címe) sajnos inkább emlékeztet egy NOX-video werkfilmjére, mint komoly történelmi drámára. Emlékeztet továbbá a Szomszédokra, valamint Koltay Gábor szárnypróbálgatásaira, sőt biztos van nagyon komoly aktualitása is, ha valaki tisztában van azzal, hogy Putyin éppen mit művel Oroszországban. Furcsa, hogy a második legfontosabb szekcióba bekerülhetnek egydimenziós kosztümös brutalikák, holott azoknak a helye inkább egy skandináv filmpiac kardozós-kúrós-vikinges kínálatában volna.

Sok terhelt személyiségű figura és alkotó után elérkeztünk végre az idei fesztivál egyik közismert és kiemelkedő elmebetegéhez, kinek neve Lars von Trier, és aki Durst Györgyhöz hasonlóan lakóautóval szeret Cannes-ba érkezni. Más hasonlóság nincsen a két filmes között. Von Trier az utóbbi időben súlyos depresszióval küzdött, nehezen ment neki az élet, de biztosan nagy kő esett le a szívéről, amikor rátalált új filmje címére: Antikrisztus. Csodálatos, már csak egy használható történet kellett. A kisfiuk halála után egy erdei házikóba elvonuló pár története nem rossz választás, főleg ha figyelembe vesszük, hogy két kiváló alakváltó képességű színész (Willem Defoe, Charlotte Gainsbourg) alakítja a hősöket. A film prológusában (természetesen fejezetekre van osztva a sztori) stilizált pornó-gyerekhalál-kombót kapunk, majd kezdődik az arcba mászó karakterépítés, és a hol zavaros, hol jól felépített lélekbogarászás. A digitális technikával rögzített képek adta játékteret jól használta ki a rendező, akad a filmben kísérleti makro és mesebeli kép bőven, és az erdő is hajlamos beszippantani a nézőt. Nem úgy a forgatókönyv, melynél aránytalanabbat nehéz találni a filmtörténetben: leginkább az olcsó pornók és horrorok logikáját követi, amikor hosszas szenvedés után hirtelen sokkol, majd egyre csak döngöli a néző fejét a földbe. Von Trier elegáns, intelligens ember, így a film végére megint jut némi emelkedettség, eszmei üzenet és önigazolás, de katarzisról csak akkor beszélhetünk, ha a kedves néző csendes estéken amúgy autóbontók googlemaps-képeire maszturbál. Az Antikrisztus tökéletes fesztivál-töltelék, a szükséges botrányfilm, melyben a vért spriccelő pénisztől a rókaüregbe menekülő férfin keresztül a beleiket húzó állatokig minden lényeges motívum megtalálható. A legfőbb baja viszont az, hogy mind formailag, mind tartalmilag olyan széttartó és zagyva, hogy legfeljebb önterápiás érdekességként emlékezhetünk majd rá néhány évtized távlatából.