Még több román, sok náci és pár zsidó

Azt hiszem, nem illetlenség az új Tarantino-filmet egy bejegyzésben emlegetni egy humoros román szkeccsfilmmel, mert mindkettő a történelmet használja arra, hogy szórakoztassa a közönséget. Érdekes: amilyen élénken kajabálnak most a népek a sajtótájékoztatót elhagyó Quentinnek és csapatának, olyan gyér volt a taps a Becstelen Brigantyk ma reggeli vetítése után. A film csúcsjelenete alatt legnagyobb meglepetésemre többen ki is sétáltak, pedig nem volt egy igazán bántó az égő moziteremben gépfegyverek sorozata alatt nyögő nácik látványa. Breaking News: Létay Vera, a Filmvilág főszerkesztője a földön ülve az első sorból hallgatta végig a sajttájt, és beszámolója szerint Tarantino nemcsak végig pezsgőzött, de be is volt kokózva. Majdnem bekapta a mikrofont.


De ne rohanjuk ennyire előre. Kezdjük a Történetek az Aranykorból című román epizódfilmmel, mely - ha jól emlékszem - a két évvel ezelőtt Arany Pálmát (4 hónap, 3 hét, 2 nap) nyert Cristi Mungiu egy korábbi filmterve volt, de csak most készült el. A forgatókönyvet Mungiu írta, ám az öt epizódból csak egyet rendezett. A koncepció világos és ötletes: végy legendákat a kommunista Románia idejéből, melyeknek van valóságalapjuk, de tudományos eszközökkel igazolni nem lehet őket. Az ilyet urbánus legendának nevezik, de mondhatjuk azt is, hogy anekdotákról van szó. Mungiu tehát kiválasztott öt ilyen történetet - valószínűleg volt miből válogatni -, és szépen sorrendbe tette őket. Vannak itt körhintán rekedt falusi tisztviselők és pártemberek, pórul járt pártfotográfusok, csirkeszállítók, mohó rendőrök, és fiatalok, akik gyorsan akarnak sok pénzt keresni. Az egyszerű vonalvezetésű történetek elsősorban a kiváló színészek miatt igazán élvezetesek, valamint azért, mert vélhetően nem került igazán nagy munkába a mai Romániában felidézni a nyolcvanas évek hangulatát (kátyús utak, lerobbant falvak, tömbházak, stb.). A néhol abszurd, néhol szatirikus mendemondák közérthető történelmi leckék, melyekre nekünk is szükségünk lehetne, egyrészt hogy ne felejtsük el, hogyan éltünk, másrészt hogy mások is láthassák. A románok jól nyomják.


Tarantino szintén, 15 évvel nagyszerű győzelme (Ponyvaregény: Arany Pálma) után ugyanis egy kevésbé forradalmi, de összességében újszerű filmmel jelentkezik. A Becstelen Brigantyk dögös háborús film tele idézetekkel és nagy dumákkal, melynek számos érdeme van: 1. állandóan váltogatják benne a nyelveket (angol, német, francia, olasz), ráadásul a dialógusok nagyon jól vannak megírva 2. az amerikai színészeket simán lejátsszák az európaiak (Christoph Waltz, Daniel Brühl, Michael Fassbender, Til Schweiger) 3. a véget nem érő dumák most nem a semmiről és légből kapott gondolatokról szólnak, hanem szervesen építik a cselekményt 4. nagyszerű a jelenetek plánozása és ritmusa 5. finoman szólva eltér a történelmi tényektől. A film cselekménye több szálon fut, így az amerikaiak náciskalpoló brigádja legalább olyan fontos szerephez jut, mint a párizsi mozit vezető bujkáló zsidó lány története, és a szálak természetesen egy oltári jelenetben találkoznak. Nem titok, hogy a figurák úgy hullanak, mint a legyek, de a dolog cseppet sem öncélú, ráadásul az akciószekvenciák nem szövik be az egész sztorit, hanem időnként rettentő gyorsan beindulnak, lezárulnak, és már megy is tovább a mese. A zene egyértelműen a spagetti westernek világát idézi, a nemzeti sokszínűség szintén totálisan európai filmet eredményez, és bár a történet összességében nem nyújt többet egy szokásos háborús filmnél, a régi sémák újszerű alkalmazása ismét nagyot üt. Tarantino az amerikai és az ázsiai mozi kincsei után az európaiba is alaposan belekotor, és úgy húzza ki a kezét a ládikából, hogy ujjain megint csodás rendben sorakoznak a gyűrűk.