A legjobb rendező és a legjobb Isten

Éppen a sajtókonferenciák helyszíne felé bolyongtam, amikor láttam a képernyőkön, hogy von Trier és csapata éppen a teraszon fényképezteti magát (ún. photo call). Hála nagyszabású cannes-i helyzetfelismerő képességemnek tudtam, hogy ezek szerint hamarosan be fognak sétálni a sajtótájékoztatóra, és életemben először megpillanthatom Charlotte Gainsbourg-t a maga eleven valójában - márpedig ez a lehetőség nagyon vonzó volt, annak ellenére, hogy tegnap este nagyon csúnya dolgokat művelt a filmben.


..................................Charlotte forever!...............................

Leültem hát a szélén, mert már bent ült a sok okos, és vártam. Nem volt tapasztalható semmi feszült várakozás, csak a puszta beletörődés, hogy már megint híres és tehetséges embereket kell nézni és hallgatni viszonylag fegyelmezett körülmények között. A sajttájok lebonyolítása egyébként az egyik legprofibb dolog Cannes-ban: a moderátor Henri Béar finom kézmozdulatokkal jelzi Holle anyó-szerű segítőjének, hogy mi lesz a kérdezők sorrendje, a hölgy pedig mintha vezényelne, úgy irányítja a mikrofonos kislányokat. Kész csoda az egész, pláne amikor közben Béarnak meg kell fékeznie bizonyos verbális indulatokat. Merthogy most ez volt a helyzet.

Kezdetnek egy brit újságíró számonkérte von Trieren, hogy azonnal magyarázza meg, hogyan készíthetett ilyen filmet, mert ez itt Cannes, ahol az embereknek joguk van a bocsánatkéréshez. Nagy volt a felhördülés, emberek susogtak és búgtak, majd a látszólag még mindig depressziós rendező azt mondta, hogy neki a filmkészítés a szakmája, ezért nem kell magyarázkodnia, egyébként meg inkább mi vagyunk az ő vendége, mint ő a miénk. És ebben volt valami igazság.


A kérdések nagyrésze arra vonatkozott, hogy vajon miért Tarkovszkijnak ajánlotta az Antikrisztust, de azon kívül, hogy von Trier istennek tartja az orosz rendezőt, és Tükör című filmje hatalmas hatással volt rá, nem sok izgalmas dolog derült ki a témában. A német kérdezők persze azt feszegették, hogy milyen volt Köln mellett forgatni, mire Lars kifejtette, hogy az éttermi menü olyan borzalmas volt, hogy egy napig sem tudta volna azt enni, és ehhez képest három hónapig kellett ott lenniük. Ezeknél a mondatoknál a producer asszonyka arca elkezdett elfehéredni (talán nem ilyen promóciót ígért a német partnernek), és ekkor barátunk végső döfést adott: a német koszt rosszabb volt, mint a két évig tartó depresszió... Később persze korrigált, és elmondta, hogy nagyon jó volt a német csapat, satöbbi sabalaba.

Lars von Trier alapvetően egy kissé sértődött, társaságban félénk ember, aki nem mást palástol félelmével és bizonytalanságát, mint vakmerő önbizalmát, azaz egy-önisten-hitét. Ebben Tarr Bélára emlékeztet. Többször ki is jelentette a szűk egy órás beszélgetés során, hogy ő a világ legjobb filmrendezője, és ez bizony egy isteni döntés eredménye. Majd hozzátette, hogy reméli, hozzá hasonlóan (aki ugyebár a lehető legjobb filmrendező) Isten is a lehető legjobb Isten a világon. Kedves.

Néztem ezt az önelégült embert, közben be-bevillant mediterrán agyamba legújabb filmje, és azt gondoltam, megérdemelné a következő kérdéseket: Miért ilyen leegyszerűsített az Antikrisztus? Miért csak a felszínt kapirgálja? Ha lesz alkalma még egyszer depresszióba süllyedni, van rá esély, hogy kicsit jobban beleásson a dolgokba? Végül nem kérdeztem meg, de holnap úgyis találkozom vele Cap d'Antibes-ban, és ott feltehetem őszinte kérdésemet.