Lars közelről, Pedro távolról

Hét ágra süt a nap a Riviérán, ám ez a kiváló körülmény sem enyhíti azt a fájdalmat, hogy bizony a válság ide is beköszönt. Tegnap este a népszerű Petit Majestic előtt tárgyaltam egy svéd hölggyel arról, hogy érződik a gazdasági nehézségek hatása, mert 1. hamarabb elfogy az ital a bulikban 2. kevesebb a buli 3. kevesebb a látogató (gyártó, alkotó, újságíró) a fesztiválon 4. kevesebbet ér szeretett forintunk. Sebaj, azért csak éldegélünk, mászkálunk a kevésbé zsúfolt Croisette-en, nézzük a kevesebb kísérővel érkező filmeket és költjük azt a drága forintot.


..........................Engedjétek hozzám!............................

Mint ígértem, ma találkoztam Lars von Trierrel egy ötperces tévéinterjú erejére, méghozzá Cap d'Antibes-ban, abban az elegáns, tengerparti bungalókkal ellátott pihenőövezetben, ahol pár évvel ezelőtt a Csak szex és más semmi alkotóival interjúztam - természetesen Andy Vajna közreműködésének hála. Nos, több emberrel találkoztam, aki kicsit félt a találkozástól, ám amikor belenéztem az egyik frissen forgatott anyagba, láttam, hogy a mester kedélyes hangulatban van. Igen, ott ült a kék tenger előtt, egyszerű fehér pólóban, mosolyogva, és nagyon kedvesen köszöntött. Keveset kérdezhettem, de abban egyetértettünk, hogy Cannes-ba maximum azért érdemes filmet hozni, hogy az ember pénzt szerezzen a következőre, és hogy a lengyelek nagyon morcosak lesznek, ha megtudják, hogy a film számítógépes effekjeit a Lengyel Filmintézet támogatásával készítették, azaz egy mélyen vallásos ország közpénzből támogatta az Antikrisztus című botrányfilmet. Charlotte-tal sajos nem sikerült beszélni, mert ígéretet kaptunk ugyan arra, hogy megpróbálnak betuszkolni engem a beosztásába, de miután von Triert lényegében az ügynökség akarata ellenére - de az ő beleegyezésével - lefotóztuk, a nőcik rendesen felkapták a vizet, és szépen elbúcsúztak tőlünk. Hiába, az élet itt sem habos torta.


Miként Pedro Almodóvar világában sem, ahol csinos fiatal nők idős gazdag pasik szeretőjévé lesznek, aztán amikor beleszeretnek egy filmrendezőbe, szépen pórul járnak. A Los abrazos rotos (Broken Embraces) szép szabályos Almodóvar-filmként indul: megismerünk egy vak író-rendezőt, akinek az életében váratlanul felbukkan egy régi kellemetlen ismerős, melynek hatására hősünk kénytelen felidézni a 14 évvel korábbi múltat, amikor még látott, sőt szeretett is - de hogy! Spanyol barátunk a tőle megszokott erős karakterekkel és színekkel dolgozik, vannak a történetben melegek és heterók, férfiak és nők, szegények és gazdagok. A történet sem teljesen érdektelen, de a végére sajnos elsilányul, és hiába szerettük meg a figurákat, hiába aggódunk értük, a film lezárása egy olyan Woody Allen-film befejezésére emlékeztet, melyet a neurotikus filmes fél szemmel írt meg, a másikkal meg leforgatta. Ez így kevés. Pedro minden alkalommal nagy reményekkel érkezik Cannes-ba (mint szegény Scorsese az Oscar-díjak átadására hosszú évtizedeken keresztül), mert úgy érzi, kiérdemelte már a pálmát, ám ahhoz önmagához képest is kiemelkedő filmet kell készítenie. A Los abrazos rotos liftzene a rendező komolyabb szimfonikus költeményeihez képest, halvány eláfestése az almodóvari gondolatnak.