Iskolai és dunai erőszak

Kedves nézőim, elnézést kérek a hallgatásért, melynek nem lustaság, hanem munkaláz az oka. Az én hallgatásomnál csak Lornáé nagyobb, mint az kiderül a Dardenne-testvérek legújabb filmjéből, mely a fesztivál egyik legkellemesebb élménye volt mostanáig. A címszereplő albán színésznővel, Arta Dobroshival egyetemben, akit itt illusztrációként alkalmazok, és aki ma nagy mosollyal mesélt nekem két évvel ezelőtti január elsejei Cinetrip-élményéről.



Mielőtt azonban rátérnék a Lorna hallgatására, megosztom mindenkivel a szomorú hírt, hogy sajnos lemaradtam az új Indiana Jones-film vetítéséről, mert az Un Certain Regard szekcióban versenyző Afterschool című szösszenetet tekintettem meg, melyben egy tejfeles képű amerikai gimnazista nyilasmisii mélységű utat jár be a hazug oktatási intézményben. A youtube-generáció mozgóképekhez való perverz viszonyáról, az iskolai drogfogyasztásról és az első szexről szóló minimáldráma a Légy jó mindhalálig és a Száll a kakukk fészkére keveréke, mintha a történetet sms-ben írták volna újra és mobiltelefonnal forgatták volna le. Mindezek ellenére izgalmas, eredeti, helyenként kifejezetten szép film, csak a lezárása olyan körülményes, mint egy Harry Potter-történeté. Kár érte.

Hétfő reggel jutottam be a belga Dardenne-film vetítésére. A Lorna hallgatása története Liege-ben játszódik, főhőse egy albán nő, aki egy junkie-val kötött házassága révén jut belga állampolgársághoz. Az üzletet összehozó olasz taxisofőr már Lorna következő házasságát tervezi (10 ezer eurót fizetne állampolgárságáért egy orosz fiatalember), ehhez azonban a drogos férjnek el kell patkolnia, méghozzá túladagolás útján. Arta Dobroshi visszafojtott játékával tökéletesen jeleníti meg a szűkös lehetőségek között lavírozó, morális és anyagi gondokkal küszködő nőt, aki minden lehetőséget kihasznál, miközben őt is mindenki kihasználja. Igazi Dardenne-film ez, hús-vér emberekkel és alaposan felépített történettel, kulturált, de könyörtelen cselekményvezetéssel. Magyar forgalmazója már van, csak feltehetően várni kell pár hónapot...

Magánélet és vagány élet

Meg kell valljam, nagyon pörög most a fesztivál, ma már a nap is sütött rendesen, nem meglepő hát, hogy számtalan film, vonulás, fogadás és buli után csupa szivacsagyú ember rója a Croisette-et. Nekem is kicsit össze kell szednem magam, ha vissza akarok emlékezni az elmúlt napokra, és ebben segít emlékeim tematizálása is. Láttam például egy dokut Roman Polanski életéről, annak is egyik legpikánsabb szeletéről, amikor a hetvenes évek végén a rendező elmenekült Amerikából, mert véletlenül megdugott egy 13 éves kislányt. a Roman Polanski: Wanted and Desired igyekszik átfogó képet adni a tárgyalásról és előzményeiről, de egyetlen igazi érdeme a korabeli felvételek összegyűjtése, mert sokszor céltalan személyeskedésben éli ki magát. A bulizásból sportot űző lengyel-francia-amerikai filmes mellett két valódi sportolóról is mutattak be filmet: Mike Tyson és Maradona ellátogattak Cannes-ba is, ahol minden bizonnyal nagyon jól érezték (érzik) magukat.

A néma virtuóz

Kedden eljött a várva várt pillanat: a Delta küldöttsége felsétált a vörös szőnyegen a Lumiere-terembe. Némileg rontott a képen, hogy 1. a délelőtti sajtóvetítés után az emberek többsége lógó orral sétált ki a teremből 2. a sajtótájékoztatón körülbelül 20 ember ült benn, annak is a fele hivatalból 3. mivel délutáni vonulás volt, összesen 2 kamera kísérte figyelemmel a kedves művészek lépteit. Ezek ellenére a nap második fele kifejezetten jól sikerült: a vetítés után szokatlanul hosszú tapssal jutalmazták az alkotókat, Mundruczó Kornél vigyorgott, mint a vadalma, Tóth Orsi pedig rövid zavarodottság után könnyezni kezdett. Mivel nekem a film nem tetszett, kissé csalódott voltam, de Orsi vetítés utáni alakítása káprótolt mindenért. Szép volt és őszinte, ellentétben a Deltával, ami szerintem nem film, hanem egy elkapkodott stílusgyakorlat, barkácsfilm az emberi mocsokságról, sokszor közhelyes tanmese. Nem Lajkó Félix visszafogott játéka miatt kevés ez a film, hanem annak hiánya miatt, ami elegendővé tehetné ezt a keveset is.

Nem elhanyagolható tényező a nap végi gigaparti sem, mely egy magaslati villában játszódott, Hiller úr szerint 750 vendéggel, szerintem kurva sok alkohollal, jó zenével és egy medencével, amibe szerencsére nem sikerült beleesnem. Bár talán job lett volna, mert akkor kijózanodom. És akkor nem lett volna olyan körülményes reggel eljutnom a norvég Bent Hamer (Tojások, Dalok a konyhából) új filmje, a Horten úr új élete vetítésére. Horten úr egy nyugalmazott mozdonyvezető, aki az oslói utcákon bolyongva még önmagánál is furább figurákkal ismerkedik meg. Hamer filmje valódi lassú-humoros skandináv vígjáték, melyben a keserűség örömmel vegyül, és a szereplők egy grimasszal több információt közölnek, mint egy átlagos Tom Cruise-video.

Már csak pár nap, pénteken elkezd csendesedni a város, mi pedig megvesszük a büdös sajtokat, hogy ismét felejthetetlen legyen a hazaút!

Öreg Woody nem vén Woody

A legújabb európai Woody Allen-filmre beülni legalább olyan kínos dolog, mint az előzőről kijönni, mert az ember egyszerűen semmi jóra nem számít, legfeljebb abban bízik, hogy az öreget orvosai hamarosan eltiltják a forgatásoktól. Izgága módon helyezkedtem a székemben a Vicky Cristina Barcelona vetítése előtti percekben, majd egyre jobban elsüppedtem ülésemben, és magában a történetben. A másnap délutáni sajtótájékoztatón Allen bevallotta, hogy katalán producerek megkeresésére ült le forgatókönyvet írni a városhoz, melyet állítólag jól ismer. Nos, a drága jó katalánok valószínűleg jó pillanatban kérték fel a mestert, mert könnyed és mulatságos, mégis összetett és tanulságos történetet vetett papírra, és bár ez a sztori inkább játék a sztereotípiákkal, mint mély értekezés az élet és a szerelem értelméről, tempójában és a figurák megválasztásában jobban emlékeztet sikerültebb otthoni filmjeire, mint legutóbbi kísérletező munkái. A katalán festőbe (Javier Bardem) belehabarodó amerikai turistalányok (Rebecca Hall, Scarlett Johansson) története alapvetően borzalmasan sablonos, csakhogy a szerelmi sokszög (mely a szuicid hajlamú exfeleség - Penélope Cruz - megjelenésével tovább bonyolódik) interkulturális vonatkozásait és élettani hatásait Allen olyan viccesen, a tőle megszokott ironikus könnyedséggel prezentálja, hogy a film egyszerűen élvezetes és jó. Főleg, ha az ember minden korábbinál rosszabbra számít.



Magyarságból jeles

A Vicky Cristina Barcelona vetítése mellett más kellemes meglepetése is van a hétvégének: a Filmunió által üzemeltetett Magyar Pavilon végre pofásan néz ki, ki van találva, meg van építve, be van lakva. A korábbi évekkel ellentétben cd-vel felszerelt kiadványok találhatók benne, ami a 38 millió forintos költségvetés tükrében persze a minimum felszereltséget jelenti. Tegnap délután-este megérkezett Mundruczó Kornél a producere-alkotótársa, Petrányi Viktória is. A magyar és nemzetközi lapokban önmagát hónapok óta pszichopata-gyanús fotókkal bemutató rendező most meglepően kedves és emberszerű, mintha egyenesen kiegyensúlyozott lenne. Igaz, van is oka a nyugalomra, hiszen a Delta versenyben van, sőt számos fontos fesztiválos kiadvány címlapján szerepel a plakátja - köszönhetően vélhetően Philippe Bober koproducernek is. Tóth Orsi és Lajkó Félix egyelőre nincsenek itt, de jönni fognak. Hajrá gyerekek, hajrá Delta!

La Vie en Rose

Hosszú mikrobuszos utazás és első esti sűrű bealvások után újra itt vagyok a wifi-teraszon, szendvicset majszoló mindennemű kollégák között, a padlószőnyegen ülve. A 61. Cannes-i Filmfesztivál lassabban és nyugisabban indul a korábbiaknál, kint borult az ég, az eső csepereg, és a Sun7 nevű bárocska egyik pincére szerint az első, szerdai estén szinte halott volt a város, holott máskor már egy.két nappal a fesztivál kezdete előtt megcsapja Cannes-t a buliszag. Sebaj, nem sietünk.



A Delta versenyprogramba válogatása mellett az idei hacacáré legjobb híre, hogy 4 év rendületlen munka után végre a szervezőség felkasztolt engemet, azaz kék színű passzomat rózsaszínre cserélték. Ez annyit tesz, hogy bekerültem az újságírók második legmenőbb csoportjába, és szinte minden vetítésre nagy eséllyel jutok be, van, hogy nem is kell sorban állnom. Az első pillanatban mérhetetlenül örültem e kegynek, de hamar rájöttem, hogy ezzel a lépéssel kapásból elveszítettem valamit, ami olyan fontos volt számomra: a tülekedés izgalmát, a hőbörgő várakozásból származó adrenalin-többletet, a szeretett kéktudatot. Most egy kiválasztott kis köcsög vagyok, aki többé-kevésbé szabadon és könnyedén osztja be idejét. Ezen is túlteszem majd magam...

Kezdetnek kezdetleges

Leszámítva a nyomasztó nyugalmat, a tegnapi este és a mai délelőtt igen kellemesen telt. Hadzsime kolleginával és Gyenge úrral, a trans- és sima index tudósítójával megnéztük az Un Certain Regard két első filmjét, a Hungert és a Tokyo!-t. Az első egy IRA-börtönsztori, bizonyos Bobby Sands (Michael Fassbender) 1981-es éhségsztrájkjának története tele naturalista verésjelenetekkel és szarkenéssel, és egy jutalomszámba menő hosszú beállítással, melyben a főhős a sok tűrés ás hallgatás után végre kifejti gondolatait az őt meglátogató katolikus papnak. Az Ozon-féle Angelben meg nem értett festőt játszó Fassbender a Trainspottingot és A gépészt megszégyenítő fogyás- és szenvedésszekenciát prezentál ebben az inkább meghökkentő, mint elgondolkodtató filmben, melyet kedves tanárnőként időnként Margaret Thatcher hangja narrál.

Három a japán igazság

A Tokyo! című szkeccsfilm szintén nem egy felejthetetlen alkotás, Michel Gondry, Leos Carax és a dél-koreai Joon-ho Bong három elemelt történettel tiszteleg Tokió városa, vagy inkább saját fantáziájuk előtt. Gondry szürreálisba hajló szerelmes történetet mesél japán szereplőkkel, Carax kedvenc színészéből (Denis Lavant) csinál halandzsanyelvet beszélő, a lakókat terrorizáló félelmetes Csatornaszörnyet, Bong pedig a szerelemről és a magányról beszél egy kevéssé eredeti, de cserébe kicsit francia ízű földrengéses történettel.

Május 1. Május 2. közelében

A reggeli busz relatív koraiságának köszönhetően a Karácsonyi történet című francia versenyfilm helyett a Boogie című román tengerparti drámát néztem meg, mely a 4-3-2 elbeszélő stílusához hasonlóan hosszú. látszólag keresetlen beállítások segítségével egyszerre mutat be egy párkapcsolatot és egy történelmi kort. Címszereplője terhes felesége és kisfia társaságában tölti az első májusi napokat a román tengerparton, feltevésem szerint valahol a Május 2. nevű üdülőhely közelében. Boogie napjaink románja: reggeltől estig dolgozik, családjával kevés időt tölt, a feszkót barátai társaságában engedi ki italok és könnyű (de drága) nők segítségével. Generációs dráma ez a javából, gördülékeny párbeszédekkel és kiváló színészekkel, de összességében lassan előadva. A románok megint kicsiben a legnagyobbak.

Kérem a kedves olvasókat, maradjanak velem, élvezzék a nemlétező napsütést, és tapasztalják meg, ahogy beindul a fesztivál, hátha a hegedűszóval ékesített kedd esti Delta-buli után már mindenki a magyarokról beszél a Croisette-en.

Tilos: szabad

Május 31-én csütörtökön a Tilos Rádió "Free Cinema" című filmes műsorában jártam vendégként, ahol Cannes-ról meséltem a két kiváló műsorvezetőnek (Trilliannak és Viktornak), akik voltak kedvesek pár héttel korábban beharangozni ezt a blogot. A Tilosban szép az élet, azt leszámítva, hogy lent a kertben a pultos 580 helyett simán 800-ból ad vissza, mert nincs kedve meghallani, amit mondok neki, és mert olyan pofátlan, hogy nekem már nincsen pofám reklamálni. Hiába, vagy nem kell a Kultiba menni, vagy jobban oda kell figyelni...
Ezeken a linkeken hallgatható meg a beszélgetés (az utolsónak csak az elején szerepelünk, mert átnyúltunk):


A kép illusztráció.

http://www.tilos.hu/mp3/96/Thursday/1700.mp3
http://www.tilos.hu/mp3/96/Thursday/1730.mp3
http://www.tilos.hu/mp3/96/Thursday/1800.mp3


Itt szeretném megköszönni mindazoknak a kedvességét, akik gratuláltak a bloghoz, és neadjisten idéztek is belőle! Hamarosan egy nyílt levéllel és egy kiáltvánnyal zárom a 60. fesztivállal kapcsolatos gondolataimat, de előtte talán megmártózom a Balatonban...

Díjak és díjazottak, avagy öröm a pálmák árnyékában

A díjkiosztó gála után a zsűri és a "győztesek" gyors sajtótájékoztatót tartottak, ahol egy újságíró kétségbe vonta a román film győzelmének jogosságát, de Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk teljes joggal és vállszélességgel védelmébe vette Cristi Mungiu alkotását. A nagy nevek idén - teljes joggal - üres kézzel mentek haza, mások azonban díjat kaptak. Konkrétan:


(A román versenyfilm rendezője a sajtótájékoztató után. Fotó: Varga Tamás Kikoto)

Arany Pálma: 4 hónap, 3 hét és 2 nap (Cristian Mungiu)

Nagydíj: Mogari no mori (Kawase Naomi)

A 60. fesztivál különdíja: Paranoid Park (Gus Van Sant)

Legjobb forgatókönyv: Auf der anderen Seite (Fatih Akin)

Legjobb rendezés: A búvárharang és a pillangó (Julian Schnabel)

Legjobb férfi alakítás: Konstantin Lavronenko (Izgnanie)

Legjobb női alakítás: Jeon Do-yeon (Secret Sunshine)

A zsűri nagydíja: Persepolis (Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud), Stellet Licht (Carlos Reygadas).

A nyerteseknek gratulálunk, a tanulságokat (valamint a pikáns részleteket) hazautazás után részletezzük.

Köszönjük Isabel Tuyls, a TV KIKOTO és a Pesti Est támogatását! Hadzsime!

Győzelem!

Ritka, de szép pillanat a fesztivál legújabb kori történelmében, hogy a legjobb filmviszi el az Arany Pálmát. Idén sikerült: Cristi Mungiu filmje, a Négy hónap, hérom hét és két nap viheti haza a díjat!!! A legjobb rendezés díját Julian Schnabel nyerte, a legjobb forgatókönyv díját Fatih Akim filmje (A másik oldalon), a hatvanadik fesztivál alkalmából kiosztott különdíját Gus Van Sant (Paranoid Park), a legjobb színész díját orosz, a legjobb színésznőjét pedig ázsiai művész nyerte.

Részletekkel később, most vadásznom kell a sajtótájékoztató-terem előtt.

Játszd újra, Béla!

Szeretnék ünnepélyesen elnézést kérni azoktól a lelkes olvasóktól, akik napok óta várják a Tarr-kritikát, és különösen azoktól az Európa-díjas alkotóktól, akik rövid szöveges üzenetekben pedzegették állítólagos nyusziságom okát és esetleges kapcsolataimat a rendező félvilági kapcsolataival. Egyedül lelkiismeretemtől nem kell elnézést kérnem, arra vártam ugyan, hogy a vetítés élménye idővel megszépüljön, de a kívánt hatás elmaradt, és itt maradtam első benyomásaimmal, de legalább négy nap alatt láttam még egy jó kanadai és egy román filmet, egy erőske svédet, és szép naplamentéket.

Azt hiszem, a várakozás fájdalma nem ér fel A londoni férfi művészi értékével. Tarr legújabb filmje ugyanis egy furcsa, rosszul sikerült válogatás a Béla-univerzum legkeresettebb kliséiből, a krasznahorkai léthelyzet sikertelen áthelyezése a tengerpartra. Maloin (Miroslav Krobot), a történet főhőse úgy bóklászik a halszagú szélben, mint részeg magyar turista Korcsulán, aki az egész éves robot után képtelen ellátni a horizonig. Nem arról van szó, hogy nem értem (neadjisten nem szeretem) Tarr végtelen beállításait, lassú kameramunkáját, időkezelését és intergalaktikus hőseit, hanem éppen ellenkezőleg: láttam korábbi filmjeit, és tisztában vagyok azzal, hogy képes hihető világot teremteni, cselekmény nélkül történetet mondani, és a képeknek olyan textúrát adni, hogy a Burda magazin komplett szerkesztősége három hónapig a szabásminta feltérképezésén dolgozzon. A londoni férfi azonban nem büszkélkedhet ezekkel a jegyekkel, hanem – rossz szájízzel szólva – olyan, mintha Tarr Béla újra elvégezte volna a Tarr Béla-képzőt, ahol időközben nagyot zuhant az oktatás színvonala. A Georges Simenon novellája alapján írt történet valószínűleg azért indította be a rendező fantáziáját, mert hőse egy váltóőrtorony éjszakás dolgozója, aki a cselekmény nyitányában egy gyilkosság szemtanúja lesz. A hosszú első snitt indokoltsága ezzel el is van rendezve: a kissé felhízlalt Székely B. Miklósra emlékeztető Maloin állásából nézi végig a történéseket, a kamera leginkább tarkóját pásztázza, de a bonyolultan megkomponált 13 perces beállítás messze elmarad akár a négyperces Prológustól is. A megszokott módon bevilágított képnek ezúttal nincsen mélysége, és az esős kikötőben várakozó vonat úgy veti a fényt, mint egy műanyag szappanosdoboz. Cannes-ban minden írás az operatőr munkáját dícséri, számomra azonban a legkényelmetlenebb pillanatokat ez okozta, hiszen Fred Kelemen a pénzzel teli bőröndöt például úgy fényképezte, mint egy zsák szart.

Az egész mizériában a legkellemetlenebb a bevált elemek videoszakköri szintű használata: a bő két órába szorított cselekményt Tarr csak úgy tudja elmondani, ha az ellipsziseket és nagyjeleneteket ráérősebb munkáiból kölcsönvéve fogalmazza újra, és ezzel olyan hatást kelt, mintha Martin Scorsese készítene egy olyan mosópor-reklámot, melyben a háziasszony az egész házat bejárja, majd a végén a pincében betölti a gépet. Sajnos Tarr odáig merészkedik, hogy a kocsmajelenetek nagydoktoraként két percben az abszurdot is megkísérli megidézni, de csak arra futja neki, hogy kiparodizálja a Werckmeister-nyitányt: egy hosszú beszélgetés után a szereplők kisétálnak az italmérésből, és a háttérben egy csapat lokálpatrióta (köztük feLugossy úr) bűvésztrükköket produkál. Hasonló kudarc az étkezések ábrázolása – a kamera egyszer egy szentendrei ál-értelmiségit idéző észtéká-keretes öreg falatozásán pihen meg, máskor pedig Bók Erika (a macskás kislány a Sátántangóból) eszi nagy morcosan a kurva hideg levest.

Tarr Béla vagy félreértelmezte saját művészetét, vagy megviselte őt a film hosszan elhúzódó előkészítése. A londoni férfi más mesterek kései, nagy nyomás alatt készült munkáira emlékeztet (New York bandái, Túl a felhőkön, Ede megevé ebédem), és legalább ebben a tekintetben felzárkózik a nyugati színvonalhoz. Tilda Swinton pedig (mint alant látható) hasonlít David Bowie-ra…