Iskolai és dunai erőszak

Kedves nézőim, elnézést kérek a hallgatásért, melynek nem lustaság, hanem munkaláz az oka. Az én hallgatásomnál csak Lornáé nagyobb, mint az kiderül a Dardenne-testvérek legújabb filmjéből, mely a fesztivál egyik legkellemesebb élménye volt mostanáig. A címszereplő albán színésznővel, Arta Dobroshival egyetemben, akit itt illusztrációként alkalmazok, és aki ma nagy mosollyal mesélt nekem két évvel ezelőtti január elsejei Cinetrip-élményéről.



Mielőtt azonban rátérnék a Lorna hallgatására, megosztom mindenkivel a szomorú hírt, hogy sajnos lemaradtam az új Indiana Jones-film vetítéséről, mert az Un Certain Regard szekcióban versenyző Afterschool című szösszenetet tekintettem meg, melyben egy tejfeles képű amerikai gimnazista nyilasmisii mélységű utat jár be a hazug oktatási intézményben. A youtube-generáció mozgóképekhez való perverz viszonyáról, az iskolai drogfogyasztásról és az első szexről szóló minimáldráma a Légy jó mindhalálig és a Száll a kakukk fészkére keveréke, mintha a történetet sms-ben írták volna újra és mobiltelefonnal forgatták volna le. Mindezek ellenére izgalmas, eredeti, helyenként kifejezetten szép film, csak a lezárása olyan körülményes, mint egy Harry Potter-történeté. Kár érte.

Hétfő reggel jutottam be a belga Dardenne-film vetítésére. A Lorna hallgatása története Liege-ben játszódik, főhőse egy albán nő, aki egy junkie-val kötött házassága révén jut belga állampolgársághoz. Az üzletet összehozó olasz taxisofőr már Lorna következő házasságát tervezi (10 ezer eurót fizetne állampolgárságáért egy orosz fiatalember), ehhez azonban a drogos férjnek el kell patkolnia, méghozzá túladagolás útján. Arta Dobroshi visszafojtott játékával tökéletesen jeleníti meg a szűkös lehetőségek között lavírozó, morális és anyagi gondokkal küszködő nőt, aki minden lehetőséget kihasznál, miközben őt is mindenki kihasználja. Igazi Dardenne-film ez, hús-vér emberekkel és alaposan felépített történettel, kulturált, de könyörtelen cselekményvezetéssel. Magyar forgalmazója már van, csak feltehetően várni kell pár hónapot...

Magánélet és vagány élet

Meg kell valljam, nagyon pörög most a fesztivál, ma már a nap is sütött rendesen, nem meglepő hát, hogy számtalan film, vonulás, fogadás és buli után csupa szivacsagyú ember rója a Croisette-et. Nekem is kicsit össze kell szednem magam, ha vissza akarok emlékezni az elmúlt napokra, és ebben segít emlékeim tematizálása is. Láttam például egy dokut Roman Polanski életéről, annak is egyik legpikánsabb szeletéről, amikor a hetvenes évek végén a rendező elmenekült Amerikából, mert véletlenül megdugott egy 13 éves kislányt. a Roman Polanski: Wanted and Desired igyekszik átfogó képet adni a tárgyalásról és előzményeiről, de egyetlen igazi érdeme a korabeli felvételek összegyűjtése, mert sokszor céltalan személyeskedésben éli ki magát. A bulizásból sportot űző lengyel-francia-amerikai filmes mellett két valódi sportolóról is mutattak be filmet: Mike Tyson és Maradona ellátogattak Cannes-ba is, ahol minden bizonnyal nagyon jól érezték (érzik) magukat.

A néma virtuóz

Kedden eljött a várva várt pillanat: a Delta küldöttsége felsétált a vörös szőnyegen a Lumiere-terembe. Némileg rontott a képen, hogy 1. a délelőtti sajtóvetítés után az emberek többsége lógó orral sétált ki a teremből 2. a sajtótájékoztatón körülbelül 20 ember ült benn, annak is a fele hivatalból 3. mivel délutáni vonulás volt, összesen 2 kamera kísérte figyelemmel a kedves művészek lépteit. Ezek ellenére a nap második fele kifejezetten jól sikerült: a vetítés után szokatlanul hosszú tapssal jutalmazták az alkotókat, Mundruczó Kornél vigyorgott, mint a vadalma, Tóth Orsi pedig rövid zavarodottság után könnyezni kezdett. Mivel nekem a film nem tetszett, kissé csalódott voltam, de Orsi vetítés utáni alakítása káprótolt mindenért. Szép volt és őszinte, ellentétben a Deltával, ami szerintem nem film, hanem egy elkapkodott stílusgyakorlat, barkácsfilm az emberi mocsokságról, sokszor közhelyes tanmese. Nem Lajkó Félix visszafogott játéka miatt kevés ez a film, hanem annak hiánya miatt, ami elegendővé tehetné ezt a keveset is.

Nem elhanyagolható tényező a nap végi gigaparti sem, mely egy magaslati villában játszódott, Hiller úr szerint 750 vendéggel, szerintem kurva sok alkohollal, jó zenével és egy medencével, amibe szerencsére nem sikerült beleesnem. Bár talán job lett volna, mert akkor kijózanodom. És akkor nem lett volna olyan körülményes reggel eljutnom a norvég Bent Hamer (Tojások, Dalok a konyhából) új filmje, a Horten úr új élete vetítésére. Horten úr egy nyugalmazott mozdonyvezető, aki az oslói utcákon bolyongva még önmagánál is furább figurákkal ismerkedik meg. Hamer filmje valódi lassú-humoros skandináv vígjáték, melyben a keserűség örömmel vegyül, és a szereplők egy grimasszal több információt közölnek, mint egy átlagos Tom Cruise-video.

Már csak pár nap, pénteken elkezd csendesedni a város, mi pedig megvesszük a büdös sajtokat, hogy ismét felejthetetlen legyen a hazaút!