A Delta versenyprogramba válogatása mellett az idei hacacáré legjobb híre, hogy 4 év rendületlen munka után végre a szervezőség felkasztolt engemet, azaz kék színű passzomat rózsaszínre cserélték. Ez annyit tesz, hogy bekerültem az újságírók második legmenőbb csoportjába, és szinte minden vetítésre nagy eséllyel jutok be, van, hogy nem is kell sorban állnom. Az első pillanatban mérhetetlenül örültem e kegynek, de hamar rájöttem, hogy ezzel a lépéssel kapásból elveszítettem valamit, ami olyan fontos volt számomra: a tülekedés izgalmát, a hőbörgő várakozásból származó adrenalin-többletet, a szeretett kéktudatot. Most egy kiválasztott kis köcsög vagyok, aki többé-kevésbé szabadon és könnyedén osztja be idejét. Ezen is túlteszem majd magam...
Kezdetnek kezdetleges
Leszámítva a nyomasztó nyugalmat, a tegnapi este és a mai délelőtt igen kellemesen telt. Hadzsime kolleginával és Gyenge úrral, a trans- és sima index tudósítójával megnéztük az Un Certain Regard két első filmjét, a Hungert és a Tokyo!-t. Az első egy IRA-börtönsztori, bizonyos Bobby Sands (Michael Fassbender) 1981-es éhségsztrájkjának története tele naturalista verésjelenetekkel és szarkenéssel, és egy jutalomszámba menő hosszú beállítással, melyben a főhős a sok tűrés ás hallgatás után végre kifejti gondolatait az őt meglátogató katolikus papnak. Az Ozon-féle Angelben meg nem értett festőt játszó Fassbender a Trainspottingot és A gépészt megszégyenítő fogyás- és szenvedésszekenciát prezentál ebben az inkább meghökkentő, mint elgondolkodtató filmben, melyet kedves tanárnőként időnként Margaret Thatcher hangja narrál.
Három a japán igazság
A Tokyo! című szkeccsfilm szintén nem egy felejthetetlen alkotás, Michel Gondry, Leos Carax és a dél-koreai Joon-ho Bong három elemelt történettel tiszteleg Tokió városa, vagy inkább saját fantáziájuk előtt. Gondry szürreálisba hajló szerelmes történetet mesél japán szereplőkkel, Carax kedvenc színészéből (Denis Lavant) csinál halandzsanyelvet beszélő, a lakókat terrorizáló félelmetes Csatornaszörnyet, Bong pedig a szerelemről és a magányról beszél egy kevéssé eredeti, de cserébe kicsit francia ízű földrengéses történettel.
Május 1. Május 2. közelében
A reggeli busz relatív koraiságának köszönhetően a Karácsonyi történet című francia versenyfilm helyett a Boogie című román tengerparti drámát néztem meg, mely a 4-3-2 elbeszélő stílusához hasonlóan hosszú. látszólag keresetlen beállítások segítségével egyszerre mutat be egy párkapcsolatot és egy történelmi kort. Címszereplője terhes felesége és kisfia társaságában tölti az első májusi napokat a román tengerparton, feltevésem szerint valahol a Május 2. nevű üdülőhely közelében. Boogie napjaink románja: reggeltől estig dolgozik, családjával kevés időt tölt, a feszkót barátai társaságában engedi ki italok és könnyű (de drága) nők segítségével. Generációs dráma ez a javából, gördülékeny párbeszédekkel és kiváló színészekkel, de összességében lassan előadva. A románok megint kicsiben a legnagyobbak.
Kérem a kedves olvasókat, maradjanak velem, élvezzék a nemlétező napsütést, és tapasztalják meg, ahogy beindul a fesztivál, hátha a hegedűszóval ékesített kedd esti Delta-buli után már mindenki a magyarokról beszél a Croisette-en.
No comments:
Post a Comment